Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Rettegek a haláltól – mondta csaknem szárazon. – És esküszöm, bele fogok őrülni, ha úgy
jön el értem, hogy maga még mindig nincs Párizsban, és nem szabad.
„Komolyan így gondolja?” – faggattam a tekintetemmel.
– Én ugyanúgy fogtam itt magát, mint az apja – folytatta ő. – Nem büszkeségből, hanem
önzésből. Most vezekelni akarok érte. Látni akarom, ahogy elmegy. Nem érdekel, mit csinál
Párizsban, felőlem énekelhet, míg Nicolas húzza, vagy hányhat cigánykereket a saint-germaini
vásáron. De menjen, és tegyen, amit akar, legjobb belátása szerint.
Megpróbáltam magamhoz ölelni. Először megmerevedett, ám aztán elgyengült, hozzám
simult, és annyira fölengedett, hogy azt hiszem, abban a pillanatban értettem meg, miért volt
mindig annyira tartózkodó. Sírt, amit sose láttam tőle, én pedig minden gyötrelmével egyetemben
is szerettem ezt a pillanatot, noha restelkedtem is miatta. Szorosan öleltem magamhoz, talán meg
is csókoltam, kárpótlásul minden el nem tűrt régi csókért. Akkor olyanok voltunk, mint
ugyanazon egész két része.
Anyám megnyugodott, és mintha visszahúzódott volna önmagába. Elengedett, és lassan, de
nagyon határozottan eltolt magától.
Sokáig beszélt. Dolgokat mondott, melyeket akkor nem értettem. Hogy milyen mennyei
gyönyör volt utánam néznie, ha elvágtattam vadászni, és hogy ugyanezt a gyönyört érezte,
amikor dühbe hoztam mindenkit, és ordítva faggattam apámat és fivéreimet, miért élünk úgy,
ahogy élünk. Hátborzongató volt hallani, mikor azt fejtegette, hogy én az ő titkos része vagyok,
oly szerv, mellyel általában nem szoktak bírni asszonyok.
Maga a férfi, ki bennem van. Ezért fogtam itt, mert féltem maga nélkül élni és ha most
elküldöm, csak azt teszem, amit rég meg kellett volna
Kicsit meg voltam botránkozva. Sose gondoltam volna, hogy asszony ilyet mondhat vagy
érezhet.
– Nicolas apja ismeri terveiket – folytatta. – A fogadós kihallgatta önöket. Most azonnal
távozzanak. Szálljanak fel a hajnali delizsánszra. Írjon majd ha megérkezik Párizsba. Az
Aprószentek temetőjénél, a saint-geraini piac mellett vannak írnokok. Olyat keressen, aki tud
olaszul. Akkor senki sem fogja tudni elolvasni a levelét rajtam kívül.
Már elment, de én még mindig nem hittem, ami történt. Álltam, és hosszan bámultam magam
elé. Bámultam ágyamon a szalmazsákot, a két kabátomat, a vörös köpenyt és egyetlen pár
bőrcsizmámat a kandalló mellett. Kibámultam a keskeny lőrés ablakon a születésem óta ismert,
feketén dalmahodó hegyekre. Egy drága pillanatra elhátrált előlem a sötétség, a homály.
Majd lerohantam a lépcsőn, le a hegyen a faluba, hogy megkeressem Nicolas-t, és elmondjam
neki, hogy megyünk Párizsba! Megcsináljuk! Ezúttal senki se tarthat vissza!
A családjával nézte az örömtüzet. Amint meglátott, átnyalábolta a nyakamat, én átkaroltam a
derekát, kivonszoltam a tömegből, el a lángoktól, a legelő túlsó vége felé.
Üdezölden illatozott a levegő, ahogy csak tavasszal szokott. Még a falusiak se kántáltak olyan
rémesen. Táncra perdültem.
– Hozd a hegedűdet! Húzz egy nótát Párizsról, mert odamegyünk. Hajnalban utazunk!
– És mit eszünk Párizsban? – dalolta, puszta kézzel cincogva egy láthatatlan hegedűn. – Lősz
majd patkányt vacsorára?
– Ne kérdezd, mit teszünk, ha odajutunk! Előbb jussunk oda!
7
Álltam a déli nyüzsgésben nem egészen két héttel később a leghihetetlenebb tétlenebb piacon,
az Aprószentek hatalmas köztemetőjében, ódon bolthajtások meg bűzölgő nyitott sírok között, és
egy olasz írnok fölé hajolva diktáltam a bűzben-ricsajban első levelemet anyámnak.