Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Egyedül voltam a szobámban. Szürkületkor az egész ház lement a faluba, ahhoz a nagy
örömtűzhöz, amit minden évben meg szoktak gyújtani ezen az estén.
Én mindig utáltam ezt az ünnepet. A hátam borsódzott a bőgő lángoktól, a dalolástóltáncolástól,
a fáklyás parasztoktól, akik a végén furcsa nótákat gajdolva járták a gyümölcsöst.
Kis ideig volt egy plébánosunk, aki azt mondta, hogy ez pogányság, de elég hamar útilaput
kötöttek a talpára. A mi hegyi parasztjaink ragaszkodnak a régi szertartásokhoz. Ez azért van,
hogy a fa gyümölcsözzék és a bokrosodjék. Én viszont leginkább ilyenkor véltem látni azt az
emberfajtát, amelyik képes megégetni a boszorkányokat.
Mostani lelkiállapotomban különösen rémüldöztem tőle. Ültem a magam kis tüzénél, és
küzdöttem magammal, hogy ne menjek oda az ablakhoz és ne bámuljak le a nagy tűzre, amely
legalább annyira vonzott, mint taszított.
Bejött anyám, betette maga mögött az ajtót, és azt mondta, hogy beszélnie kell velem. Mindezt
nagyon gyengéden.
– Az én halódásom művelte ezt önnel? – kérdezte. – Mondja meg, ha igen. És adja ide a kezét.
Még meg is csókolt. Elveszett kifakult pongyolájában, és zilált volt a haja. Látni se bírtam
azokat az ősz csíkokat. Fonnyadozott.
Megmondtam az igazat, hogy nem tudom, aztán elmagyaráztam valamit abból, ami a
fogadóban történt. Próbáltam kiszűrni belőle az iszonyatot, a sajátos logikát. Igyekeztem, hogy ne
hangozzék olyan visszavonhatatlanul.
Anyám végighallgatott, aztán így szólt:
– Micsoda harcos maga, fiam! Sose nyugszik bele! Akkor se, ha ez az emberiség közös sorsa.
– Nem bírom! – mondtam nyomorultul.
– Szeretem, hogy ilyen. Annyira önre vall, hogy ezt látja egy fogadói kis szobában, éjszaka,
borozás közben. És mily tökéletesen jellemző, hogy kikel ellene, úgy, ahogy minden ellen!
Megint sírva fakadtam, noha tudtam, hogy nem tört pálcát fölöttem. Elővett egy zsebkendőt,
és aranyakat hajtogatott ki belőle.
– Túl fog jutni rajta. Első ízben szembesül azzal, hogy a halál elveszi az élet ízét, ám az élet
fontosabb mint a halál. Hamarosan be fogja látni ön is. Most pedig figyeljen rám. Idehívattam a
doktort és azt az öregasszonyt a faluból, aki nála is jobban ért a gyógyításhoz. Mindkettőnek az a
véleménye, hogy már nem élek sokáig.
– Hagyja abba, anyám! – kiáltottam. Tudtam, hogy önzés, de nem bírtam fékezni magam. – És
ez most nem ajándékozásra való idő. Tegye el azt a pénzt!
– Üljön le – mutatott a kandalló melletti padra. Kelletlenül szót fogadtam. Odaült mellém.
– Tudom, hogy Nicolas-val a szökést fontolgatják.
– Nem megyek, anyám…
– Úgy érti, amíg meg nem halok?
Nem feleltem. ül nem tudom mondani, milyen lelkiállapotban voltam. Reszkettem, fájt a
lelkem, és akkor arról beszéljek, hogy ez az élő, lélegző asszony egyszer csak nem fog élni és
nem fog lélegezni tovább, oszlásnak indul, el fog rothadni, lelke alápörög egy szakadékba, és az
égvilágon semmit sem fog számítani, hogy mennyit szenvedett életében? Arcocskája olyan volt,
mintha fátyolra festették volna.
A távoli faluból elmosódottan idehallatszott a falusiak danászása. – Menjen Párizsba, Lestat!
Tegye el ezt a pénzt, ez mindenem, ami a családomtól maradt. Párizsban akarom tudni magát,
mire az én időm lejár. Abban a tudatban akarok meghalni, hogy maga Párizsban van.
Elképedtem. Az jutott eszembe, milyen sebzett volt az arca, mikor évekkel ezelőtt
visszacipeltek az olasz trupptól. Sokáig néztem. Szinte haragos volt, annyira meg akart győzni.