Anne Rice Lestat a vámpír - Első

szemem. „Távozz tőlem!” – hessegettem el a gondolatot, mikor eszembe jutottak azok, akik így
haltak meg, és soha, de soha nem értettek semmit. Másnap se lett jobb. A hét végére sem.
Ettem, ittam, aludtam, de minden éber pillanatom maga volt a félelem és a fájdalom.
Lementem a falusi plébánoshoz, és megkérdeztem, hiszi-e, hogy az ostya valóban Krisztus
testévé változik úrfelmutatáskor, és hebegő válaszától, riadt tekintetétől jobban kétségbeestem,
mint valaha.
– Hogy bírtok élni, szuszogni, mozogni, mindenfélét csinálni, mikor tudjátok, hogy nincs
magyarázat? – őrjöngtem végül. Mire Nicolas azt mondta, talán a zenétől jobban érzem majd
magam, hegedülni fog nekem.
Féltem a zene erejétől, mégis kimentünk a gyümölcsösbe, és Nicolas a napsütésben eljátszott
minden dalt, amit tudott. Ültem keresztbe font karokkal, felhúzott térddel, fogam vacogott, noha
forrón tűzött a nap, sugarai villogtak a fényes kis hegedűn. Néztem, mint hajlong a zenére a
mellettem álló Nicolas; varázslatosán duzzadtak a nyers, tiszta hangok, megtöltötték a
gyümölcsöskertet és a völgyet, pedig nem is volt varázslat, és a végén Nicolas átölelt, és csak
ültünk ott némán, és ő annyit szólt nagyon szelíden:
– Lestat, higgyél nekem, el fog múlni!
– Játssz még! – kértem. – A zene ártatlan.
Mosolyogva bólintott. Kíméljük szegény tébolyultat.
Én tudtam, hogy nem fog elmúlni, semmi az égvilágon nem feledtethette velem, ámde
kimondhatatlanul hálás voltam a muzsikáért: azért, hogy ebben az iszonyatban is létezhet ilyen
csodaszép.
Nem érthetsz semmit, és nem változtathatsz semmin, de mindig muzsikálhatsz így. Ugyanazt a
hálát éreztem, mint mikor a falusi gyerekek táncát néztem, ahogy emelgették a karjukat,
megrogyasztották a térdüket, és pörögtek nótáik ütemére. Elsírtam magam a láttukon.
Becsámborogtam a templomba, letérdeltem, nekidőltem a falnak, felbámultam az ódon
szobrokra, és ugyanazt a hálát éreztem, mikor láttam a finoman faragott ujjakat, orrokat, füleket,
arcokat, a köntösök mély redőit, és nem bírtam abbahagyni a sírást.
De legalább itt van nekem ez a szépség. Ez a jóság.
A természetet viszont egyáltalán nem láttam szépnek. Elég volt egyetlen magányos nagy fa a
mezőn, hogy remegve feljajduljak. Zene kellett a gyümölcsösbe.
És mondjak valamit? Sohase múlt el, soha…
6
Mi okozta? Az éjszakai ivászat és a beszélgetés, vagy anyám miatt volt, aki meg fog halni? A
farkasoknak volt hozzá közük? Az f égető bűvölte volna meg a képzeletemet? Nem tudom. Olyan
volt, mintha odakintről látogatott volna meg valami. Az egyik percben még gondolat volt, a
következőben valóság. Azt hiszem, az ilyesmit nem lehet hívatni, csak hívogatni.
Idővel persze enyhült, ám az ég sohasem lett már ugyanolyan kék. Mindörökre megváltozott a
világ, és még a legmámorosabb öröm perceiben is ott lappangott a sötétség, gyarlóságunk és
reménytelenségünk tudata.
Talán megérzés volt. Bár én nem hinném. Komolyabb volt ez holmi megérzésnél, amiben
egyébként sem hiszek.
De hogy folytassam, mindeme nyomorúságok közepette távol tartottam magamat anyámtól.
Nem akartam ilyen szörnyűségeket mondani neki a halálról és a káoszról, ő azonban mindenkitől
azt hallotta, hogy elment az eszem.
Végül a nagyböjt első vasárnapján felkeresett.