Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nincs ítélet napja, nincs végső magyarázat, nincs fényes pillanat, amikor minden rettentő
rosszak megigazulnak, s a szörnyűségek jóvátétetnek.
Sohasem bosszulják meg a máglyahalált halt boszorkányokat.
Senki sem fog mondani semmit!
Nem, nem is értettem abban a pillanatban. Láttam! És egyetlen hang jött ki belőlem: – Ó! –,
és azt mondtam megint: – Ó! –, és mondtam, egyre hangosabban és hangosabban és
hangosabban, és elejtettem a borospalackot. A fejemhez kaptam, és csak mondtam, és láttam
magam tátogni olyan tökéletesen kerekre nyitott szájjal, ahogy anyámnak meséltem, és
mindegyre mondtam: – Ó, ó, ó!
Úgy mondtam, mintha abbahagyhatatlan szörnyű csuklás fogott volna el. Nicolas pedig
megmarkolt, rázni kezdett és rám kiáltott:
– Lestat, hagyd abba!
Nem bírtam abbahagyni. Az ablakhoz rohantam, kikallantyúztam, félrecsaptam a vastag
üvegtáblát és felbámultam a csillagokra. De nem bírtam látni őket. Nem bírtam elviselni az
ürességet, a csendet, azt, hogy egyáltalán nincs válasz. Ordítani kezdtem, Nicolas visszaráncigált
a párkányról, és bezárta az ablakot.
– Nincs semmi baj – hajtogatta. Dörömböltek az ajtón. A fogadós volt, azt kérdezte, hogy
viselkedhetünk így.
– Reggelre nem lesz semmi baj – hajtogatta Nicolas. – Most csak aludj.
Mindenkit felvertünk. Képtelen voltam csöndben maradni. Megint kitört belőlem az a hang.
Sarkamban Nickivel kirontottam a fogadóból, végig a falusi utcán, fel a kastélyhoz, be a kapun,
fel a szobámba, miközben Nicolas hiába próbált lépést tartani velem.
– Aludj, arra van neked szükséged – mondogatta kétségbeesetten. A falnak fordulva feküdtem,
fülemre tapasztott kezekkel, és csak jött belőlem a hang: – Ó, ó, ó!
– Reggelre jobb lesz – ígérte Nicolas.
Reggelre se lett jobb.
Estére sem, sőt igazság szerint még rosszabb is lett a sötétben.
Úgy járkáltam, beszéltem, gesztikuláltam, mint egy elégedett emberfajzat, de meg voltam
roggyanva. Reszkettem, vacogott a fogam. Nem bírtam abbahagyni. Iszonyodva bámultam
mindenre. Féltem a sötéttől. Féltem a csarnokban a régi páncélruháktól. Megbámultam a
buzogányt és a csatacsillagot, amelyeket magammal vittem a farkasvadászatra. Belebámultam a
fivéreim arcába. Megbámultam mindent és minden szín, fény és árnyék mögött ugyanazt láttam:
a halált. Csak nem olyan volt, amilyennek korábban képzeltem, hanem olyan, amilyennek most
láttam. Igazi halál, totális halál, elkerülhetetlen, visszafordíthatatlan, semmit el nem döntő halál!
Ebben az elviselhetetlen zaklatottságban olyat tettem, mit még soha. A környezetem felé
fordultam, és fáradhatatlanul kérdezgettem őket.
– Hisz ön Istenben? – faggattam Augustin fivéremet. – Hogy tud élni, ha nem hisz?
– Hisz valamiben egyáltalán? – kérdeztem vak apámat. – Mondjuk, ha ebben a pillanatban
meghalna, mit gondol, mit látna: Istent vagy a sötétséget? Mondja el!
– Maga megbolondult, világéletében bolond volt! – üvöltötte. – Ki innen! A tébolyba kerget
mindnyájunkat!
Nagy nehezen feltápászkodott, hisz nyomorék és vak volt, hozzám vágta a poharát, és
természetesen elhibázott.
Anyámra képtelen lettem volna ránézni. Nem bírtam mellette lenni. Nem akartam gyötörni a
kérdéseimmel. Lebaktattam a fogadóba. Az égetőre gondolni se mertem. Oda nem mentem volna
a falunak abba a végébe, semmi pénzért! A fülemre tapasztottam a kezemet és lehunytam a