Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Felelj, Akasa az? Azt akarod mondani, hogy Akasa, hogy ő az, ő volt?
De már kél a nap a hegyek fölött. A gyilkos sugarak lecsordulnak a völgybe.
Kirontottam a házból, vágtattam a réten át a dombok felé, karommal takargatva szememet.
Percek alatt odaértem titkos kriptámhoz, feltéptem a követ, és leereszkedtem a földbe vájt,
durva kis lépcsőn. Még egy forduló, még egy, és lent voltam a megnyugtató, földszagú hideg
feketeségben. Reszkető tagokkal, dübörgő szívvel terültem el a kis kamra döngölt padlóján.
Akasa! Ez a maga zenéje képes fölverni a holtat!
Tévé a szobában, hát persze, Marius levitte nekik, és egyenesen a műholdról kapták az adást.
Látták a videókat! Tudtam, olyan biztosan tudtam, mintha a legapróbb részletig elmondta volna
Marius! Levitte szentélyükbe a televíziót, ahogyan sok-sok esztendővel ezelőtt a filmeket.
És ő eszméletre tért és fölkelt. Ez a maga zenéje képes fölverni a holtat!
O, bár nyitva tudnám tartani a szemem, bár tudnék gondolkozni, bárcsak ne kelne föl a nap!
Itt volt San Franciscóban, itt járt a közelünkben, elégette ellenségeinket! Igen, idegen,
mérhetetlenül idegen.
De nem civilizálatlan, és nem vad. Ő nem az. Ő csak fölébredt, az én istennőm, kikélt
bábjából, mint egy pompás pillangó. Milyennek látta vajon a világot? Miként jött el hozzánk?
Milyen a kedve? Veszélyben vagyunk mindannyian! Nem, nem hiszem! Ellenségeinket vágta le.
Értünk jött ide!
De nem bírtam tovább küzdeni az ólomnehéz álmossággal. Szétfoszlott minden csoda és
izgalom. Ernyedten, tehetetlenül nyúltam el a földön.
És akkor hirtelen egy kéz fogta meg a kezem.
Hideg volt, akár a márvány, és majdnem ugyanolyan kemény.
Szemem fölpattant a sötétségben. A kéz erősebben szorított. Selymes hajerdő söpört végig
arcomon. Hideg kar kúszott át mellkasomon.
Ó, én édesem, szépségesem, kérlek, kérlek! – akartam mondani, de már zárult is le a szemem,
és nem akart mozdulni az ajkam. Elveszítettem az eszméletemet. Odakint felkelt a nap.