Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Ne aggódjék, anyám – kértem végül, abban reménykedve, hogy lezárhatom a témát és
megteremthetem a tiszta nyugalom pillanatát. – Fölösleges. Az a teremtmény, ki hatalommal bír
porrá égetni ellenségeit, akkor talál reánk, amikor akar, és tetszése szerint bánhat velünk.
– Ettől kellene megnyugodnom? – érdeklődött Gabrielle. Louis a fejét rázta.
– Én nem bírok az ön képességeivel – mondta szerényen –, ámde így is éreztem azt a dolgot.
Állítom, hogy merőben idegen volt, teljesen civilizálatlan, híján mindennemű pallérozottságnak.
– Megint fején találta a szöget! – kapott a szón Gabrielle. – Egészen szokatlan volt, mintha
egy roppant távoli lénytől származott volna.
– A te Mariusod pedig túl civilizált – erősködött Louis. – Túlságosan lehúzza a filozófia. Ezért
is mondtad, hogy nem bosszúszomjas.
– Idegen? Civilizálatlan? – néztem rájuk. – És én miért nem éreztem ezt a fenyegetést?
– Mon Dieu, végül is akármi lehetett – összegezte Gabrielle. – És a maga zenéje képes
fölverni a holtat.
A tegnapi éjszaka rejtélyes üzenetén jártattam az eszem – Lestat! Veszély! –, de már túl közel
volt a hajnal, semhogy sokat bajlódhattam volna vele. Egyébként se magyarázott meg semmit.
Csupán újabb kövecse a kirakónak, meglehet, olyan, mely nem tartozik sehová.
Aztán ők elmentek együtt, én pedig itt álltam egyedül az üvegajtó előtt. Néztem, hogyan
fényesedik a Santa Lucia-hegylánc fölött a parázs, és tépelődtem:
„Marius, hol vagy? Mi a pokolnak nem mutatod magad?” A szentségit, lehet, hogy Gabriellenek
van igaza? „Most játszol?”
Az is a játékhoz tartozott, hogy nem tudtam igazán hívni? Nem tudtam úgy kiereszteni a titkos
hangot, ahogyan ő tanította nekem kétszáz évvel ezelőtt?
Viaskodásaim közepette presztízskérdést csináltam belőle, hogy ne kiáltsak őhozzá, de mit
számít most a büszkeség?
Talán épp azt várja, hogy hívjam. Talán akarja is. Elszállt belőlem minden keserű konokság.
Miért ne próbálnám meg?
Lehunytam a szemem, és megtettem azt, amit nem tettem a tizennyolcadik század óta, amikor
éjente hangosan hívtam őt a római és a kairói utcákon. Némán szólítottam, és éreztem, hogyan
kél bennem a hangtalan kiáltás, és húzódik tova a semmibe. Szinte tapinthattam, amint átszeli a
látható világot, mindegyre gyöngül, majd elhal.
És egy töredék másodpercig újra láttam azt a távoli, ismeretlen helyet, mely tegnap éjszaka
villant meg előttem. Hó, végeláthatatlan hó, valami kőépület, zúzmarás ablakok. Fura modern
szerkentyű egy magas fokon, nagy, szürke fémtányér, mely úgy forog tengelyén, mintha a földi
égbolton cikázó láthatatlan hullámokat akarná beinni.
Televíziós antenna! Onnan, a havas pusztaságból nyúlik fel a műholdhoz – igen, az! És az
üvegcserép a padlón egy televízió képcsöve. Láttam. Kőpad… törött képcső. Zaj.
Gyengülés.
MARIUS!
Veszély, Lestat. Mindnyájan veszélyben vagyunk. Ó… nem bírok… Jég. Jégbe temet…
Üvegcserép villanása a kőpadlón, a pad üres, Lestat, a vámpír lüktet csörömpölve-vibrálva a
hangszóróból. Ó… Segíts, Lestat! Mindnyájan… veszélyben vagyunk. Ó…
Csönd. Az összeköttetés megszakadt.
MARIUS!
Most megint valami, de túl gyönge. Akármilyen átható, mégis gyönge!
MARIUS!
Az üvegnek dőltem, egyenesen belebámultam az erősödő hajnali fénybe, szemem könnyezett,
ujjbegyeimet majdnem perzselte a forró üveg.