Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Hajnali öt óra volt, és én egyedül álltam Carmel Valleyben a tanyaház üvegajtajánál. Gabrielle
és Louis elmentek a dombok közé, hogy együtt térjenek nyugovóra. Északról telefonáltak, hogy
halandó muzsikusaim biztonságban vannak a sonomai új búvóhelyen, és veszettül orgiáznak a
villamos kerítések és kapuk mögött. Ami a rendőrséget, a sajtót, és elkerülhetetlen kérdéseiket
illeti, azzal majd később foglalkozunk.
Most pedig, mint mindig, egymagámban várakoztam a szürkületi fényben, azon tépelődve,
miért nem mutatkozott Marius? Azért mentett meg, hogy eltűnjön egy szó nélkül?
– És ha mégse Marius volt? – kérdezte korábban, nyugtalanul föl-alá járkálva Gabrielle. -
Mondom, hogy valami rettentő veszedelmet éreztem! Egyformán fenyegette őket és minket. Már
az aréna előtt éreztem, mikor elhajtottam. Akkor is, mikor ott álltunk az égő autónál. Meg vagyok
győződve róla, hogy nem Marius volt.
– Valami csaknem barbár – vette át a szót Louis. – Szinte az, de mégse egészen…
– Igen, valami majdnem vad! – pillantott rá elismerően Gabrielle. – És ha Marius volt, nem
gondolja, hogy csupán azért mentette meg, mert a maga módján kíván bosszút állni?
– Áh! – mondtam, és halkan elnevettem magam. – Marius nem liheg bosszúért. Rég megtette
volna, ha bosszúálló lenne. Ennyire azért ismerem.
Lázba jöttem már attól is, hogy újra láthatom azt a régi járást, a régi mozdulatokat. És a vedlett
szafáriszerelést! Kétszáz év után is a rettenthetetlen felfedező volt még mindig. Állat a magas
támlán összekulcsolt kezén nyugtatva, úgy lovagolta meg a széket, mint egy cowboy.
Annyi mindent kellett elmondanunk, megbeszélnünk, és én túlságosan boldog voltam,
semhogy féljek.
Egyébként is olyan ízléstelen lett volna most ijedezni, miután beláttam, hogy még egy
dologban csúnyán elszámítottam magamat. Akkor láttam be, amikor a Porsche felrobbant Louisval.
Ez az én kis háborúm minden szerettemet veszélybe sodorta. De nagy szamár voltam, ha azt
képzeltem, hogy egymagámra vonhatom a mérget!
Ezt majd még meg kell beszélni. Nagyon ravasznak kell lennünk, és nagyon kell vigyáznunk.
Egyelőre biztonságban vagyunk, csitítottam Gabrielle-t. Itt már nem érezték a fenyegetést;
nem követett bennünket a völgybe. Én részemről egyáltalán nem éreztem. Háborodott és fiatal
halhatatlan ellenségeink szétszóródtak, abban a hiszemben, hogy hatalmunkban áll hamuvá
égetni őket.
– Tudja-e, hogy százszor, ezerszer elképzeltem, milyen lesz újból találkozni? – kérdezte
Gabrielle. – De egyszer se hittem volna, hogy ilyen.
– Szerintem fényesen sikerült! – tiltakoztam. – És egy pillanatig se higgye, hogy én ne tudtam
volna kihúzni magunkat a pácból! Már pont készültem, hogy megfojtsam azt a kaszást és
bevágjam az arénába. A másikat meg kettőbe akartam törni. Csak az volt a baj, hogy nem jutott
rá idő…
– Ön, uram, egy utolsó csibész! – közölte velem Gabrielle. – Lehetetlen fráter! Ön egy
gazember, mint Marius maga mondta volt! A legteljesebb mértékben egyetértek vele.
Boldogan nevettem ennyi édes hízelgésen. És az a drága, ómódi franciaság!
A szokása szerint merengő Louis akarata ellenére is elragadtatottan figyelte őt az árnyékból.
Megint makulátlan volt, mintha a ruháinak is tudna parancsolni, és most jöttünk volna ki a
Traviata utolsó felvonásáról, hogy robogó, divatos hintónkból figyeljük a kávéházi
márványasztaloknál pezsgőző halandókat.
Éreztem, hogyan hajt ágakat az új bokor. Fenséges lobot vetett bennem az energia, minden
emberi valóság tagadása. Mi hárman, minden fajok, minden világok ellen! De hogy adjam át
nekik ezt a mérhetetlen biztonságot, ezt a fékezhetetlen lendületet?