Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Kapaszkodjanak, jön! – sikoltotta.
– Mint a hájderménkű! – ordítottam. Még egy pillanat, és már ugrom is nekik, mint a faltörő
kos.
De nem kaptam meg azt a pillanatot. Teljes erőből belénk jöttek. Én felszálltam a levegőbe, és
fejest ugrottam a gyorsforgalmiról; a Porsche előttem lőtt ki a levegőbe.
Láttam, amint Gabrielle kirobban az ajtón, mielőtt földet érne a kocsi. Végiggurultunk a füves
lejtőn. A Porsche fejre állt, és fülsiketítő dörrenéssel felrobbant.
– Louis! – üvöltöttem. Négykézláb inaltam a máglya felé és már mentem is volna utána a
tűzbe, de most széttört a hátsó ajtó üvege, és ő kirepült rajta. Akkor puffant a töltésen, mikor
odaértem hozzá. Köpenyemmel csépeltem füstölgő ruháit, Gabrielle letépte a dzsekijét, és
fölsegítette.
Magasan fent a gyorsforgalmi korlátjánál megállt a kisbusz. A kreatúrák úgy szökdécseltek át
a korláton, mint nagy, fehér bogarak, és leiramodtak a lejtőn.
Készen vártam őket.
De ahogy az első a kaszát lengetve sikankózott felénk, újra felharsant az a rémes alvilági
sikoly, és vakítóan csapott fel a tűz. Narancsszín lángok koszorújában öltött fekete maszkot a
lény ábrázata; teste iszonyú táncban vonaglott.
A többiek megfordultak, és eliszkoltak a gyorsforgalmi alatt.
Rúgtattam volna utánuk, de Gabrielle átfogott, és nem akart engedni. Dühítőén és félelmetesen
erős volt.
– Hagyja őket, a patvarba! Segítsen már, Louis!
– Engedjen el! – dühöngtem. – Akarok egyet, csak egyet akarok! El tudom kapni a
sereghajtót!
De ő nem akart elengedni, vele még csak nem dulakodhattam, és Louis szintén őt támogatta
haragos és kétségbeesett kérleléseiben.
– Ne menj utánuk, Lestat! – mondta, fogcsikorgatóan udvarias modorban. – Elég volt! Most
már menjünk innen!
– Na jó – adtam meg magam sértődötten. Egyébként is késő volt már. Az égett kiszenvedett,
füstben és sercegő lángokban, a többiek nyomtalanul eltűntek a néma sötétségben.
Körülöttünk hirtelen kiüresedett az éjszaka, csak a fejünk fölött mennydörgőn a
gyorsforgalmi. Mi hárman ott álltunk, és együtt bámultuk az égő kocsi rikító lángját.
Louis fáradtan törölgette arcáról a kormot. Keményített fehér ingmelle összemocskolódott,
hosszú operai bársonyköpenye megpörkölődött és elszakadt.
És ott volt Gabrielle, vedlett szafaridzsekiben és -nadrágjában, hajszálra, mint az a régi
tekergő, az a szakadt, poros fiú; édes fején csáléra állt a formájából kiment barna filckalap.
Közeledő szirénák vékony visítása vált ki a város ricsajából.
Mégse bírtunk mozdulni, csak álltunk ott, és egymásra pislogtunk. Tudtam, hogy Mariust
keressük. Biztosan Marius volt. Ő kellett, hogy legyen! Velünk volt, nem ellenünk. Most már
válaszolni fog nekünk!
Halkan kimondtam a nevét; méregettem a szemem a gyorsforgalmi alatti sötétségbe és azon
túl, a környező lejtőkön szorongó házikók hadán.
De csak a mind harsányabb szirénázást hallottam, és az emberhangok zsongását, amint a
halandók felénk tartottak a kőrútról.
Gabrielle megrémült valamitől. Kinyújtottam a kezem, elindultam felé, noha akkor már teljes
volt a felfordulás: a halandók közeledtek, fent a gyorsforgalmin lefékeztek a járművek.
Gabrielle hirtelen hevesen átölelt, de már noszogatott is, hogy siessek.
– Veszélyben vagyunk! Valamennyien! – suttogta. – Szörnyű veszélyben! Jöjjön!