Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Ekkor alvilági rikácsolás hasított a hangzavarba, és a hím vámpír vakító villanással lángra
lobbant. Mellettem újabb tüzes robbanás. A kasza koppanva hullott a betonra. Néhány méterrel
odébb pattogva gyulladt ki a harmadik.
A sokaság pánikba esve vágtatott vissza az arénába, zúdult ki a parkolóból, futott, amerre
látott a saját, testre szabott poklukban pörögve feketedő alakok elől, kiknek csontjairól
leolvasztotta a húst a hőség. Más halhatatlanokat is láttam, amint szemmel nem követhető
gyorsasággal cikáztak át a halandók lomha tömegén.
Louis hüledezve fordult felém, de még annál is jobban megdöbbent az én elképedésem láttán.
Ezt nem mi idéztük elő! Egyikünknek sincs ekkora hatalma! Egyetlen halhatatlant ismerek,
akinek van!
Hirtelen hátralökött a kivágódó kocsiajtó, és egy vékony kis fehér kéz nyúlt felém.
– Siessenek már! – szólt franciául egy női hang. – Netán arra várnak, hogy az egyház
szentesítse a csodát? – Még magamhoz se tértem, amikor berántott bennünket a bőrülésre, előbb
engem, aztán Louis-t, akinek rajtam keresztül kellett átevickélnie a hátsó ülésre.
A Porsche meglódult, a halandók szétspricceltek a fényszórók elől. Én csak bámultam magam
mellett a vezetőülésben a nyúlánk alakot, szemébe húzott koszos filckalapja alól patakzó
aranyhaját.
Szerettem volna átölelni, agyoncsókolni, szívét szívemre szorítani, és elfelejteni minden mást.
Vigye el az ördög az összes taknyos vámpírt! A Porsche majdnem felborult megint, amikor a
bejáratnál derékszögben vágtunk ki a forgalmas utcára.
– Megállni, Gabrielle! – kaptam el ordítva a karját. – Ugye ezt nem maga csinálta, ezt az
égetést…!
– Természetesen nem! – válaszolta még mindig pattogó franciasággal, alig nézve rám.
Elragadó volt, ahogy két ujjal kormányozva fordította bele az autót egy újabb kilencvenfokos
kanyarba. A gyorsforgalmi felé tartottunk.
– De így itt hagyjuk Mariust! Álljon meg!
– Előbb robbantsa föl mögöttünk azt a kisbuszt! – kiáltotta ő. – Aztán megállók. – Padlóig
nyomta a gázpedált, szemét előreszögezte, és keményen markolta a bőrrel burkolt kormányt.
Hátranéztem. Monstrum járművet pillantottam meg Louis válla mögött, amint elképesztő
sebességgel közeledett felénk. Leginkább egy túlméretezett katafalkra emlékeztetett; ormótlan
volt és fekete, tömpe orra alatt rengeteg krómozott fogat villogtatott, és a színezett szélvédő
mögül négy halhatatlan vigyorgott ránk.
– Ebben a forgalomban nem tudunk előzni, hogy lerázzuk őket! – mondtam. – Forduljon
meg! Menjünk vissza a csarnokba! Forduljon meg, Gabrielle!
De ő csak robogott előre, ide-oda cikázva az automobilok között. Többen is rémülten
húzódtak le előlünk az út szélére. A kisbusz közeledett.
– Ez egy ostromgép! – állapította meg Louis. – Acél lökhárítót szereltek rá, azzal próbálnak a
földbe döngölni minket a kis szörnyetegek.
Itt bizony melléfogtam. Alábecsültem őket. A saját erőforrásaimat számba vettem ebben a
modern világban, de az övéket nem.
És közben egyre gyorsabban távolodtunk az egyetlen halhatatlantól, aki képes átrobbantani
üldözőinket a másvilágra. Bár én is a legnagyobb örömmel foglalkozom velük! ízelítőnek
szétverem a szélvédőjüket, aztán egyenként tépem le a fejüket. Leengedtem az ablakot, félig
kilógtam rajta, hajam lobogott a szélben, úgy néztem kihívóan őket, rút fehér arcukat a szélvédő
mögött.
Felsuhantunk a gyorsforgalmi rámpáján, de akkor már majdnem rajtunk voltak. Remek. Még
egy kicsit közelebb, és ugróm. Ekkor farolva fékezett a Porsche. Gabrielle nem tudott besorolni.