Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Táncra perdültem én is, ruganyosan riszáltam a csípőmet, előbb oldalra, aztán előre-hátra, így
jártuk Balhés Bébivel a színpad peremén, Pulcinello, Arlecchino és a többi ősök felszabadultan
hullámzó érzékiségével. Rögtönöztünk, mint ők, a hangszerek levetették magukról a sovány
dallamot, hogy megint rátaláljanak, miközben mi egymást hergeltük a táncban. El sem próbáltuk,
mégis tökéletesen ideillő volt és gyökeresen új.
A testőrök gorombán visszalökdösték a közönséget, amely egyre azon iparkodott, hogy
csatlakozzék hozzánk, mi pedig, mintha ővelük ingerkednénk, kitáncoltunk a színpad legszélére,
körbelobogtattuk a hajunkat, és megperdültünk, hogy lássuk az óriás képernyőkön önmagunk
hihetetlen káprázatát. Majd visszafordultam a tömeghez, és testemet átjárta a hang. Úgy járta át,
mint az acélgolyó, hol csípőmben, hol vállaimban tépve üregeket, míg észre nem vettem, hogy
lobogó fekete palásttal ugrálok: lassan fölszárnyalok, némán visszahullok, és nyitott szájamból
elővillan hegyes szemfogam.
Eufória. Fülsiketítő taps.
Mindenfelé halandó torkok fehérlettek: fiúk és lányok meztelenítették le nyakukat, szegték
hátra a fejüket, és integettek, hogy jöjjek és vegyem el őket. Hívogattak és könyörögtek. Sok lány
sírt.
A levegőben állt a füst és a vérszag. Hús és hús és hús! És mégis mindenfelé az a nyugtalanító
ártatlanság, az a rejtélyes bizakodás, hogy ez csak művészet, semmi más, mint művészet!
Senkinek sem lesz semmi baja, teljesen ártalmatlan ez a mennyei hisztéria.
Amikor vijjogtam, azt hitték, a technikus keveri. Amikor szökdeltem, azt hitték, trükk. Miért
is ne, mikor mágia süvöltött feléjük minden zugból és hús-vér mivoltukat nyugodtan odaadhatták
a fejünk fölötti képernyőkön parázsló óriásokért?
Ezt látnád, Marius! Gabrielle, hol vagy?
Folyt a szöveg, most már kórusban énekelte az egész banda, Balhés Bébi szopránja kedvesen
csapongott a mi hangunk fölött. Majd körözni kezdett a fejével, hajával végigsöpörte maga előtt a
padlót, gitárja kéjesen vonaglott, mint egy óriás fallosz, az ezrek pedig egyszerre tapsoltak és
dob-rokoltak.
– DE HA MONDOM, HOGY VÁMPÍR VAGYOK! – rikoltottam váratlanul.
Révület, elragadtatás.
– GONOSZ VAGYOK! GONOSZ!
– Igen, igen, igen, igen, IGEN, IGEN, IGEN! Szétcsaptam a karomat:
– A LELKETEKET AKAROM KIINNI!
A fekete bőrdzsekis, nagy szőrmók motoros visszahátrált, felborítva a mögötte állókat, és
öklét a levegőbe lökve felpattant mellém a színpadra. A testőrök már ugrottak, hogy lefüleljék, én
azonban elkaptam, magamhoz rántottam, fél karral a levegőbe emeltem, és lecsaptam a nyakára,
épp csak érintve, fogammal épp csak érintve a szökellni kész gejzír forrását!
De már eltépték tőlem, már dobták is vissza, mint tengerbe a halat. Balhés Bébi nyújtotta a
kezét, hogy megtámogasson; fekete atlaszselyem nadrágja, lobogó palástja csillámlott a fényben.
Most tudtam meg, amit egy könyvben sem olvashattam a rockról, a primitívnek és a
tudománynak erről az eszelős nászáról, erről a vallási őrjöngésről. Igen, a ligetben voltunk!
Egyek voltunk az istenekkel!
Már az első számmal kivágtuk a biztosítékot. Most átnyargaltunk a következőbe. A tömeg
átvette a ritmust, velünk ordítva a lemezekről és klipekből ismert szöveget. Fújtuk Balhés
Bébivel, és vertük a ritmust:
Sötétség fiai
Jöjjetek a fényre