Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Előretörtettem, és kinéztem a kukucskán a csarnokra. A hosszú ovális csarnok mindkét oldala,
fel a kakasülőig, tele volt halandókkal, a középső arénában ezrek táncoltak, fogdosták egymást,
öklözték a füstködöt, versengve igyekeztek közelebb jutni a színpadhoz. Sör, hasis, embervér
szagát kavarták a ventilátorok.
A technikusok ordítottak, hogy készen vannak. Fekete bársonyköpenyt lekefélni, arcfestéketnyakravalót
igazítani! Nincs az az úristen, aki még egy percig merészelné várakoztatni ezt a
tömeget!
Szóltak, hogy lámpát olts. Iszonyú, embertelen kiáltás dagadt a sötétségben, nyalt fel a falak
mentén a magasba. A padlóban éreztem, a talpam alatt. Még annál is hangosabb lett, amikor
elektronikus sercegés jelezte, hogy össze van kapcsolva a „szerkó”.
A vibrálás átfúrta a halántékomat, lehántotta róla a bőrt. Elkaptam Louis karját, váltottunk egy
hosszú csókot, aztán elengedett.
Gázöngyújtók csettegtek a függönyön túl, míg végül apró lángok ezreitől vibrált a homály.
Kirobbant-elhalt a ritmikus tapsolás, időnként egy-egy visítás hasította át a hömpölygő morajt.
Zúgott a fejem.
Renaud régi színháza jutott eszembe. A szó szoros értelmében láttam magam előtt. De ez a
hely olyan volt, mint a római Colosseum! A felvételek, a forgatás, az olyan fegyelmezett volt,
olyan hideg… nem is sejtette ezt.
A hangmérnök megadta a jelet, és mi kirontottunk a függöny mögül. A halandók esetlenekbotlottak,
mert nem láttak, én játszva manővereztem a kábelek és vezetékek között.
A színpad peremére álltam, pontosan a csapoló, üvöltő sokaság feje fölé, Alex a dobokhoz,
Larry a szintetizátor klaviatúrájának irdatlan sarlójához. Balhés Bébi felmarkolta a csillámló
elektromos lapgitárt.
Körbehordoztam tekintetemet az óriási képernyőkön, amelyek majd fölnagyítják alakunkat,
hogy mindenki jól láthasson minket, majd visszafordultam a visongó tinédzsertengerhez.
Hullámokban hömpölygőn felénk a sötétségből a lárma. Éreztem a tüzet és a vért.
Most bekapcsolták a hatalmas felső lámpasort. Erőszakos ezüst, kék, vörös pászmák
metszéspontjában álltunk. Fülrepesztő sikítással szökött talpra a csarnok.
A fény végigkúszott fehér bőrömön, szétrobbant aranyhajamon. Körülnéztem: halandóim
máris glóriás önkívületben csapoltak a végtelen zsinórok és ezüstállványzatok között.
Láttam az üdvözlésre emelt öklöket, és verejték gyöngyözött homlokomon. A csarnokban
hemzsegtek a mindenszenteki vámpírmaskarába bújt, művértől csillogó arcú gyerekek; voltak,
akik vastagon kihúzták a szemüket feketével, amitől még rémesebbek és még ártatlanabbak
lettek. Hujjogás, füttyögés, rekedt rikoltozás szökött fel az általános ricsajból.
Nem, ez nem olyan volt, mint a klipek forgatása! Itt nem parafával bélelt, légkondicionált
stúdióban kellett énekelni! Ez emberi kaland volt, amit vámpírkalanddá varázsoltunk; vámpírzene
szólt hozzá, és vérfagyasztó képek peregtek a videón.
Reszkettem a gyönyörűségtől. Arcomon vörös verejték harmatozott. Most a közönségen
sepertek végig a reflektorok, mi ott maradtunk a higanyszín félhomályban. Akibe beledöfött a
fénykard, az vonaglani kezdett, és kétszeres hangerővel ordított.
Mi ez a hang? Ez jelzi a pillanatot, amikor az ember átmegy csürhébe; ez harsogott a nyaktiló
körül, így süvöltöttek a régi rómaiak, keresztény vért követelve; és a gallok is, akik a ligetben
összeverődve várták Mariust, az istent. Láttam magam előtt a ligetet, úgy, ahogy Marius mesélte.
Félelmesebbek voltak-e a fáklyák ezeknél a színes pászmáknál? Voltak-e akkorák a rémítő,
fonott óriások, mint e hangszóróktól roskadozó vaslétrák, honnan kétfelől dőlt ránk az izzó fény?
De itt nem volt erőszak, nem volt halál, csupán ifjú szájakból, ifjú testekből áradó, gyermekien
szertelen energia, mely egyazon természetességgel sűrűsödött össze és szabadult el.