Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Későre járt. Megint a fogadóban voltunk. Nicolas szenvedélyesen hadonászva járkált fel-alá,
és hangosan kimondta, ami egész idő alatt a fejünkben motoszkált: hogy el kellene szöknünk
Párizsba, akár egyetlen garas nélkül, mert az is jobb, mint itt maradni. Még ha koldulnunk kell is
majd Párizsban! Annak is jobbnak kell lennie.
Egyébként mindketten erre számítottunk.
– Nagyon is sor kerülhet majd a koldulásra, Nicki! – figyelmeztettem. – Mert vigyen el az
ördög, ha beállítok kérincsélni a nagy házakhoz, mint szegény vidéki rokon.
– Gondolod, hogy ezt akarom? Komolyan mondom, hogy szökjünk el, Lestat. Üsse meg őket a
guta, ahányan vannak.
Valóban így akartam elmenni? Atyáink nyilván ki fognak átkozni bennünket. Itt azonban
végső soron értelmetlen volt az életünk.
Tisztában voltunk vele, hogy ez a szökés sokkal komolyabb lesz, mint régebbi futásaim. Már
nem fiúk voltunk, hanem férfiak. Atyáink tényleg ki fognak átkozni, és ez már olyasmi, amit nem
vehetünk félvállról.
Ahhoz is elég tapasztaltak voltunk, hogy tudjuk, mit jelent a szegénység.
– Mit fogok csinálni Párizsban, ha éhesek leszünk? – kérdeztem. – Patkányokat lődözök
vacsorára?
– Én, ha kell, majd hegedülök a Templom bulváron, te pedig járhatsz színházba! – Most már
leplezetlenül ugratott. Mintha azt mondta volna, eddig tartott a lelkesedés, Lestat? – A te
külsőddel egykettőre színpadra kerülhetsz a Templom bulváron.
Örültem, hogy „társalkodásunk” iránya megváltozott. Szerettem látni, amikor hitt benne, hogy
megcsinálhatjuk. Cinizmusa nyomtalanul elpárolgott, akkor is, ha minden tizedik szavával a gutát
emlegette. Hirtelen lehetségesnek látszott megcsinálni.
Feltüzelt bennünket életünk értelmetlen volta.
Újból azzal hozakodtam elő, hogy a zene és a színjátszás jó, mert távol tartják a káoszt. A
káosz a mindennapi élet értelmetlensége. Ha most kellene meghalnunk, az egész életünk nem
lenne egyéb, mint egy nagy értelmetlenség. Az jutott eszembe, milyen értelmetlen, hogy
anyámnak nemsokára meg kell halnia, és megsúgtam Nicolas-nak, mit is mondott: „A
legnagyobb mértékben iszonyodom. Félek.”
Hát ha volt is Arany Pillanat, az már elmúlt, és most valami új volt készülőben.
Sötét Pillanatnak kellene mondanom, noha még mindig fennkölt volt és lidércfényes.
Hadartunk, átkoztuk az értelmetlenséget, és mikor Nicolas végre leült, és a tenyerébe temette
arcát, akkor én húztam meg derekasan a bort, és kezdtem el járkálni és hadonászni, mint ő.
Hangosan kifejtettem, hogy ha meg is halunk, valószínűleg akkor se kapunk rá választ, hogy
miért éltünk egyáltalán. Alighanem még egy megrögzött ateista is azt képzeli, hogy a halál válasz
valamire. Mármint hogy létezik-e Isten, vagy nincs más, csak a nagy semmi.
– Hát épp ez az! – mondtam. – Abban a pillanatban egyáltalán nem is találunk semmit! Csak
úgy megállunk. Úgy megyünk át a nemlétbe, hogy nem tudunk meg semmit. – Láttam a
világmindenséget, felrémlett előttem a nap, a planéták, a csillagok, az örökös fekete éjszaka, és
kitört belőlem a kacagás.
– Érted ezt? Sose fogjuk megtudni, mi a gyehennáért volt az egész, akkor se, ha túl vagyunk
rajta! – ordítottam az ágyon eldőlt Nicolas-nak, aki bólogatott, és a flaskából szopta a bort. – Meg
fogunk halni, és még akkor se fogjuk tudni. Soha nem fogjuk tudni, és ez az egész értelmetlen–,
így fog eltartani örökké, de azt mi már soha többé nem láthatjuk. Fikarcnyi hatalmunk sincs,
hogy valami értelmet képzelhessünk neki. Csak úgy elmegyünk és meghalunk, meghalunk,
meghalunk, és sose fogjuk megtudni!
Már nem nevettem. Álltam dermedten, és most fogtam föl, mit is mondtam.