Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Hát jó – mondta. – Szeretnélek elkísérni San Franciscóba. Nagyon szeretném. Magaddal
viszel?
Nem tudtam azonnal válaszolni. Szinte gyötrelmes ujjongás töltött el megint. Annyira
szerettem, hogy az már megalázó volt.
– Hát persze, hogy viszlek – válaszoltam.
Néztük egymást egy feszült pillanatig. Most mennie kellett. A hajnal eljött érte.
– Még valami, Louis. – Mi?
– A ruhád. Borzalmas. Holnap estére, ahogy a huszadik században mondják, dobnod kell ezt a
pulóvert és a gatyát.
Üres lett a hajnal, miután elment. Ácsorogtam még egy darabig, és az üzeneten rágódtam.
Veszély. Letapogattam a távoli hegyeket, a végtelen mezőt. Mit jelent? Figyelmeztetést?
Fenyegetést? A fiatalok telefonálnak. Az öregek természetfölötti hangon szólnak ide. Mi ebben
olyan különös?
Most csak arra bírtam gondolni, hogy Louis itt van velem és hogy milyen lesz majd, ha
eljönnek a többiek.
2
Már alig fértek be a tomboló halandók a friscói Cow Palace éktelen nagy parkolójába, amikor
motoros kíséretünk átküzdötte magát a kapun. Elöl muzsikusaim a limuzinnal, mögöttük én a
bőrkárpitos Porschében, oldalamon a zenekar fekete palástos jelmezét viselő, kicsutakolt Louisval,
aki egészen olyan volt, mintha a saját történetéből lépett volna elő, és kissé megszeppenve
jártatta zöld szemét a sikoltozó fiatalokon, és a közöttük átnyomakodó motorkerékpáros
testőrségen.
A csarnokba egy hónapja elkelt minden jegy: a csalódott rajongók azt követelték, hangosítsák
ki a zenét, nehogy lemaradjanak valamiről. Sörösdobozok borították a betont. Tizenévesek
ücsörögtek a kocsikon, a csomagtartók és a motorházak fedelén, a rádiókból a Lestat, a vámpír
bőgött ijesztő hangerővel.
Ablakom mellett menedzserünk loholt, úgy lihegte, hogy meglesznek a külső videokamerák és
a hangszórók. A friscói rendőrség megadta rá az engedélyt, nehogy lázadás törjön ki.
Louis egyre jobban nyugtalankodott. Egy csomó fiatal áttörte a rendőrkordont, és rátapadt az ő
oldalán a kocsi ablakára. A motoros kíséret leírt egy éles kanyart, és furakodni kezdett a rusnya,
hosszú, cső alakú csarnok felé.
Engem a szó szoros értelmében elvarázsoltak a történtek, és egyre vakmerőbb hangulatba
kerültem. Hiába söpörték vissza őket, a rajongók újra és újra körülrajzották a kocsit. Most
kezdtem látni, minő siralmasan alábecsültem ezt a kísérletet.
A filmen látott előadások nem készítettek föl erre a belém nyilalló, nyers villamosságra, a
fejemben felharsanó zenére. Már nem restelkedtem halandó hiúságomért.
Téboly volt bejutni a csarnokba. Testőrök törtek utat, amíg felrohantunk a többszörösen
biztosított színpad hátterébe. Balhés Bébi rajtam csimpaszkodott, Alex Larryt lökdöste maga
előtt.
A rajongók a hajunk, a palástunk után kapkodtak. Hátranyúltam, a szárnyam alá rántottam
Louis-t, és átrepítettem az ajtón.
A befüggönyözött öltözőben hallottam először a tömeg vadállati üvöltését. Tizenötezer torok
énekelt és rikoltozott egy tető alatt.
Nem, ennek nem fogok tudni parancsolni, ennek a tomboló vigalomnak, melytől egész testem
lúdbőrözik. Mikor láttam ilyet, ehhez az ujjongáshoz foghatót?