Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Te pedig el vagy szánva rá, hogy kirobbantsd a háborút, ugye? Azt akarod, hogy halandó,
halhatatlan, mind téged kövessen.
– Miért ne? Vágjunk bele! Hadd próbálkozzanak elpusztításunkkal, ugyanúgy, ahogy
elpusztították többi ördögeiket. Hadd próbáljanak eltörölni bennünket!
Azzal a régi megilletődéssel és hitetlenkedéssel bámult, amit ezerszer láttam az arcán, és
amiért odáig voltam meg vissza, ahogy a folklór mondja.
De már fakult fejünk fölött az ég, és sorra hunytak ki a csillagok. Már csak néhány értékes
percünk maradt, mielőtt felvirradna a kora tavaszi hajnal.
– így hát komolyan akarod, hogy megtörténjék – szólt komolyan, még a korábbinál is
kedvesebb hangon.
– Louis, én azt akarom, hogy történjék valami. Gyökeres változást akarok! Mik vagyunk mi
most? Egy csomó pióca, ocsmányak, bujkálok, minden létjogosultság nélkül. Ha a régi
románcnak vége, akkor szerezzünk magunknak új értelmet. Egyformán szomjazom a
világosságot és a vért. Isteni megmutatkozásra szomjazom. Háborúra.
– Az új gonoszra, hogy a te szavaiddal éljek. A huszadik századi gonoszra.
– Pontosan! – vágtam rá, noha ismét eszembe jutott a hamisítatlan halandó hajtóerő, a gyarló
vágyakozás hírnévre, elismerésre, és enyhén elpirultam a szégyentől. Micsoda kéjmámor lesz!
– De miért, Lestat? – kérdezte kis gyanakvással. – Miért a veszély, a kockázat? Végül is
megcsináltad már. Visszajöttél. Erősebb vagy, mint valaha. Úgy lobog benned a régi tűz, mintha
sohasem aludt volna ki. Tudod, menynyire értékes. Miért kockáztatod rögtön? Elfelejtetted,
milyen volt, mikor ott terült el körülöttünk a világ, amelyben senki sem árthatott nekünk
önmagunkon kívül?
– Ez ajánlat, Louis? Visszajöttél hozzám, ahogy a szerelmesek mondják? Szeme elsötétedett,
és elfordította a tekintetét.
– Nem gúnyolódom, Louis.
– Te jöttél vissza énhozzám, Lestat – mondta szárazon, ismét rám nézve. – Amikor először
pletykáltak rólad a Drakula Lányában, éreztem valamit, amiről addig azt hittem, örökre vége… –
Elharapta a szót.
Ám én tudtam, miről beszél, mert már kimondta. Évszázadokkal korábban megértettem,
amikor átéltem Armand kétségbeesését a régi bokor széthullása után. Számunkra
felbecsülhetetlenül értékes dolog a lelkesedés, az újrakezdés vágya. Egy okkal több a koncertre, a
folytatásra, a háborúra.
– Lestat – kérte –, ne állj ki holnap este a színpadra! Bízd a könyvre és a filmekre, hogy
elvégezzék, amit akarsz, de kíméld magad! Hadd fogjunk össze, hadd szóljunk egymással. Hadd
találjunk már rá egymásra ebben a században úgy, ahogy még sose sikerült. És itt
mindannyiunkra gondolok.
– Ez így nagyon kísértően hangzik, szépségem! Száz évvel ezelőtt voltak pillanatok, amikor
úgyszólván mindent odaadtam volna e szavakért.
Össze fogunk jönni, szólni fogunk egymással, és rá fogunk találni egymásra. Felséges lesz,
jobb lesz, mint valaha. De a színpadra ki fogok állni. Lelio leszek újra, olyan, amilyen Párizsban
sohase voltam. Leszek Lestat, a vámpír, hogy mindenki lássa: vagyok a jelkép, kitagadott,
torzszülött, az imádott, az utált, és minden. Nem adhatom fel. Ezt nem hagyhatom ki. És
megmondom őszintén, hogy egy cseppet se félek.
Erőt gyűjtöttem, hogy elviseljem a hidegségét vagy a bánatát. Hogy gyűlöltem mindig a
közeledő napot! Louis háttal fordult neki, bántotta kicsit a fény, arca azonban ugyanolyan lelkes
maradt.