Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Kitalálták – mondta Louis. – Párizsban ott volt a Vámpírszínház.
– Hát persze – helyeseltem, ő pedig folytatta:
– Egy hónapja röppent fel a Vámpírkapcsolatban, hogy visszajöttél, és már akkor se számított
újnak a hír. Azt mondták rólad, hogy New Orleansban vadászol, aztán kiszivárgott, mit tervezel.
Megszerezték az önéletrajzod olvasópéldányait. Örökösen a videókról beszéltek.
– Hogyhogy én nem találkoztam velük New Orleansban?
– Mert az ötven éve Armand területe. Senki se mer vadászni New Orleansban. Halandó
forrásokból tudták meg, Los Angelesből és New Yorkból.
– Én nem láttam Armand-t New Orleansban – mondtam.
– Tudom – felelte Louis pillanatnyi félszeg zavarral. Valami beleszúrt a szívembe.
– Senki se tudja, hol van pontosan Armand – folytatta kissé kedveszegetten –, de amikor
odament, megölte a fiatalokat, úgyhogy átengedték neki New Orleanst. Állítólag sok öreg csinál
olyat, hogy leöli, a kezdőket. Rólam is ezt mondják, pedig nem igaz. Én csak kísértek itt San
Franciscóban. Nem bántok én senkit, csakis boldogtalan halandó áldozataimat.
Nem csodálkoztam különösebben.
– Túl sokan vagyunk, mint mindig – folytatta –, és rengeteg a háborúskodás. A bokor, bárhol
legyen, csupán eszköz, három vagy több hatalmas egyezsége, hogy tartózkodnak egymás
elpusztításától, és felosztják a területet a szabályok szerint.
– A szabályok, mindig csak a szabályok – mondtam én.
– Most másfélék és szigorúbbak. Tilos bizonyítékot szolgáltatni az ölesre. Egyetlen hullát
sem szabad otthagyni, nehogy a halandók nyomozhassanak.
– Természetesen.
– Nem készülhet rólunk fénykép- vagy videófelvétel; tilos bárminemű kockázat, aminek
letartóztatás, szabadságvesztés és tudományos ellenőrzés lehet a következménye.
Bólogattam, szívem azonban hevesen vert. Mennyire szerettem számkivetett lenni, régi
törvényszegő! Szóval ők utánozzák az én könyvemet? Úgy, hát elkezdődött! Mozog már a kerék!
– Lestat, te azt hiszed, hogy érted – érvelt türelmesen –, ám érted-e valóban? Ha egyszer
megkaparintják és mikroszkóp alá teszik egyetlenegy morzsánkat, akkor fuccs a legendának és a
babonának. Ott lesz a bizonyíték.
– Nem értek egyet veled, Louis. Ez nem ilyen egyszerű.
– Megvannak az eszközeik, hogy azonosítsanak és osztályozzanak bennünket, hogy ellenünk
uszítsák az emberi fajt.
– Nem, Louis. Ennek a kornak a tudósai vajákosok, akik örökös hadban állnak egymással.
Hajba kapnak a legalapvetőbb kérdéseken. Odadughatsz te a világ minden mikroszkópjába egy
darab démonszövetet, a nagyközönség akkor se fog elhinni egyetlen hangot se.
Ezen eltűnődött egy ideig.
– Akkor elfognak valakit. Kézre kerítenek egy élő példányt.
– Az se sokat ér – vitatkoztam. – No és hogy tudnának becsukni például engem?
Pedig de jólesett elábrándozni rajta! Vadászat, bonyodalom, esetleges fogság és szökés!
Imádtam!
Most olyan furcsán mosolygott: rosszallóan, ugyanakkor gyönyörködve.
– Te még őrültebb vagy, mint hajdanán – szólt halkan. – Még annál is őrültebb, mint mikor
New Orleansban kujtorogtál, és szándékosan ijesztgetted a népet a régi szép időkben.
Nevettem és nevettem, de aztán elhallgattam. Nem volt már annyi időnk hajnalig. Este,
Friscóba menet még végignevethetem az egész utat.
– Louis, én fontolóra vettem ezt minden szemszögből. A halandókkal nehezebb lesz igaziból
háborúzni, mint gondolnád.