Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Bólintottam. Mélyen beszívtam a levegőt, és elfordítottam a tekintetem. Bárcsak
kimondhatnám, amit akarok. Azt, hogy szeretem. De nem bírtam. Túl erős volt az érzés.
– Bármi történjék, megéri – szóltam. – Mármint ha te és én és Gabrielle és Armand… és
Marius, mi együtt lehetünk, ha csak egy kis időre is, akkor már megérte. És ha Pandora is
hajlandó lesz megmutatkozni? Meg Mael.
És Isten, tudja, hányan még! És ha az ősök is eljönnek? Meg fogja érni, Louis. A többi nem
érdekel.
– Dehogynem érdekel! – mosolygott elbűvölten. – Épp csak abban bízol, hogy izgalmas lesz,
és bármilyen csatát kelljen is vívni, te kerülsz ki belőle győztesen.
Bólintottam, elnevettem magam. Zsebre vágtam a kezem, úgy, ahogy mostanában szokták
csinálni a halandók, és elindultam a fűben. Még a hűvös kaliforniai éjszakában is a nap illatát
árasztotta a rét. Nem szóltam Louis-nak a dolog halandó részéről, a hiú szereplési vágyról, a
lidérces lázról, mi akkor nyargalt át rajtam, ha láttam magam a televízió képernyőjén, és ha az én
arcom nézett vissza rám a North Beach-i üzlet lemezborítókkal kitapétázott kirakataiból. Jött
mellettem.
– Ha az ősök tényleg el akartak volna pusztítani, nem gondolod, hogy már megtették volna? –
kérdeztem.
– Nem – mondta ő. – Én láttalak és követtelek, de azelőtt képtelen voltam megtalálni téged.
Amint hallottam, hogy előjöttél, rögtön próbálkoztam.
– Hol hallottad?
– Minden nagyvárosban vannak helyek, ahol a vámpírok találkoznak. Nyilván te is tudod.
– Nem, nem tudom. Mesélj róluk.
– Vannak bárok, amiket mi úgy hívunk, hogy Vámpírkapcsolat – mondta kissé csúfondáros
mosollyal. – Persze halandók járnak oda. Ismerjük a nevüket. Londonban van a dr. Polidori,
Párizsban a Lamia, Los Angelesben a Lugosi Béla, New Yorkban a Carmilla és a Lord Ruthven.
De talán itt San Franciscóban van a legszebb, a Drakula Lánya, egy kabaré a Castro utcában.
Kipukkadt belőlem a nevetés. Láttam, hogy őt is a kacagás kerülgeti.
– És hol maradnak az Interjú nevei? – kérdeztem mímelt felháborodással.
– Verboten – vonta fel a szemöldökét. – Azok nem kitalált nevek, hanem igaziak. Viszont tudd
meg, hogy a te klipjeidet játsszák a Castro utcában. A halandóknak az kell. Terád köszöntik a
vodkás paradicsomlét és az utcára is kihallatszik az Aprószentek tánca.
Olyan nevetőgörcsöt kaptam, hogy alig bírtam lecsillapodni. A fejemet rázogattam.
– Hanem valósággal forradalmasítottad az argót is – folytatta ugyanazzal a gúnyolódó
komolysággal, bár az arcát nem bírta tökéletesen fegyelmezni.
– Mire gondolsz?
– Sötét Fortély, Sötét Ajándok, az Ördög Útja – nyakra-főre ezt fújják a legéretlenebb tacskók
is, akik még sose maszkírozták magukat vámpírnak. Rettenetesen elítélik a könyvet, mégis azt
majmolják. Megpakolják magukat egyiptomi ékszerrel, és ismét kötelező a fekete bársony.
– Hát ez túl szép. És ezek a helyek milyenek?
– Csupa vámpírcucc. A falakon vámpírfilmek plakátjai, és egyfolytában vetítik is ezeket a
filmeket. Punkok járnak oda meg művészfélék, mind kiadjusztálva fekete köpenyben, fehér
műanyag szemfogakkal; hamisítatlan hangyások revüje. Ránk oda se hederítenek, gyakran még
mi vagyunk hétköznapiak hozzájuk képest, minden egyiptomi ékszer meg bársony ellenére. Akár
mintha ott se lennénk a félhomályban. Persze, senki se vadászik ilyen halandó vendégekre.
Információért járunk a vámpírbárba. Egy halandónak a vámpírbár a legbiztonságosabb hely az
egész földkerekségen. Vámpírbárban nem szabad ölni.
– Hogyhogy nem találták ki hamarabb?