Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Én szeretnélek – felelte ő. – Hamarabb is jöttem volna, ha tudok. Már egy hete kiszúrtalak,
de aztán szem elől tévesztettelek.
– És miért akarsz visszatartani?
– Te is tudod, miért. Beszélni akarok veled. – Oly egyszerű szavak, mégis annyira
sokatmondók.
– Lesz még rá idő. „Holnap és holnap és holnap…” Semmi se fog történni. Majd meglátod. –
Mindegyre őt néztem, és mindig elkaptam a tekintetem, mintha megsebezhetne zöld szemével.
Olyan volt, akár egy lézer, hogy modern szóval éljek. Finom és fatális. Mindig szerették az
áldozatai.
És én is mindig szerettem, nem számít, mi történt. Milyen erős lehet a szerelem, ha az egész
örökkévalóság táplálja, és e néhány perc elég, hogy újraszítsa hevét, lángját?
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos, Lestat? – kérdezte bizalmasan. Én még nem bírtam
ugyanilyen természetesen kiejteni a nevét.
Lassan, cél nélkül ténferegtünk, lazán átkarolva egymást.
– Egy légió halandó őriz bennünket – kezdtem. – Testőrök fognak ülni a darálóban és a
limuzinban is, a halandóimmal. Én egyedül megyek a reptérről a Porschével, hogy könnyebben
tudjak védekezni, de igazi motoros kíséretünk lesz. Egyébként is mit árthat nekünk néhány
huszadik századi zöldfülű? Ezek a gyagyások telefonon fenyegetőznek.
– Többen vannak, mint gondolnád – figyelmeztetett Louis. – De mi van Mariusszal?
Ellenségeid odakint azon vitatkoznak, igaz-e Marius története, léteznek-e vagy sem Azok, Akiket
Őrizni Kell…
– Természetesen igen. Téged meggyőztelek?
– Rögtön, ahogy elolvastam – mondta. Hallgattunk egy percig, miközben talán mind a ketten
arra a réges-régi halhatatlanra gondoltunk, ki keresett-kutatott, és mindegyre azt firtatta: hogyan
kezdődött?
De túlságosan fájt a múlt idézése. Olyan volt, mintha a padlásról hoznánk le képeket,
leporolnánk őket, és látnánk, hogy még mindig ragyognak a színek. A képek pedig, amelyeknek
holt ősöket kellett volna ábrázolniuk, bennünket mutatnak.
Ideges kis halandó mozdulattal gereblyéztem hátra hajamat, hogy hűtse homlokomat a hűvös
szellő.
– Honnan tudod olyan biztosan, hogy Marius nem intéz el rögtön, ahogy holnap este kiállsz a
színpadra?
– Szerinted megtenné egy is a régiek közül? – kérdeztem vissza.
Erre hosszasan eltűnődött, olyan mélyen belesüppedve gondolataiba, ahogy szokott, oly
mélyre, mintha rólam el is feledkezett volna. És mintha alakot öltött volna körülötte az a hajdani
szoba: gázláng vibrált, az utcáról bejött egy régebbi kor hangja és szaga. Ültünk a New Orleans-i
szalonban, szén égett a márványkandallóban, és minden öregedett, csak mi nem. Most pedig
modern fiúként állt itt kinyúlt pulóverben, kopott farmerban, és bámulta a néptelen dombokat,
rendetlenül, kócosán, belső tűztől villogó szemmel. Összerezzent, mintha lassan ocsúdna.
– Nem. Szerintem, ha az öregek egyáltalán tudomást vesznek róla, túlságosan érdekelni fogja
őket, semhogy ilyet tegyenek.
– Téged érdekel?
– Tudod, hogy igen – mondta.
Enyhén kipirult az arca, amitől még emberibbnek látszott. Az összes fajtámbeli ismerősöm
között ő hasonlított legjobban egy halandó emberrel. – Eljöttem, nem? – kérdezte, én pedig
éreztem benne a fájdalmat. Ugy ágazta be lényét, mint egy aranytelér, mely a legjegesebb
mélységekbe is magával viszi a szenvedélyt.