Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Megfordultam, elindultam felé. Egy néma percig csak néztem az üvegen átszüremlő kék
fényben.
– Hol a fekete palást, az „úriszabónál” varratott fekete kabát, a selyem nyakravaló és a többi
hülyeség? – kérdeztem feszült hangon.
Tekintetünk összefort.
Én bírtam tovább a hallgatást. Ő némán elnevette magát, ámde közben elragadtatott arccal
bámult rám, aminek titokban örültem. Gyerekes vakmerőséggel kinyújtotta a kezét, és
megsimogatta szürke bársonykabátom hajtókáját.
– Nem lehetünk mindig élő legenda – válaszolta suttogó hangon, amely nem volt suttogás,
érezhető franciás kiejtéssel. A magamét sose vettem észre.
Nem, egyszerűen nem lehetett elviselni ezeknek a meghitten ismerős szótagoknak a csengését!
Elfelejtettem az összes rideg és goromba dolgot, amit mondani akartam neki, és magamhoz
öleltem.
Úgy öleltük egymást, mint még soha, úgy kapaszkodtunk egymásba, ahogyan Gabrielle-lel
szoktunk. Végigcirógattam arcát és haját, hogy igazán lássam, mintha énhozzám tartozna, ő pedig
ugyanezt tette. Mintha beszéltünk és mégse beszéltünk volna, igazi benső hangon, amelyikhez
nem kell szó, és bólogattunk is hozzá. Túláradt benne a boldogság és a lázas öröm, majdnem oly
hevesen, mint énbennem.
Most hirtelen elcsöndesedett, és kissé megnyúlt az arca.
– Azt hittem, meghaltál – szólt alig hallhatóan.
– Hogy találtál meg itt?
– Te akartad – felelte ártatlan zavarral, és lassan vonogatta a vállát. Ugyanúgy megdelejezett,
mint száz évvel ezelőtt. Olyan hosszú és
finom ujjai voltak, és mégis olyan erős keze.
– Te engedted, hogy lássalak, és te engedted, hogy kövesselek. Fel-alá hajtottál a Divisadero
utcán, engem keresve.
– Végig ott voltál?
– A legbiztonságosabb hely a világon. Sose hagytam el. Jöttek, keresgéltek, nem találtak, és
elmentek. Most akkor megyek közéjük, amikor akarok, és nem ismernek meg. Sose tudták,
igazából, hogy nézek ki.
– Ha tudták volna, megpróbálnak elpusztítani.
– Igen – helyeselt. – A vámpírszínház és az itteni dolgok óta próbálkoznak vele. Persze az
Interjú a vámpírral új ürügyet is szolgáltatott nekik. Ürügyre van szükségük kisded játékaikhoz.
Kell nekik a szenvedély, az izgalom. Úgy habzsolják, mint a vért – mondta kissé keresett hangon.
Mélyen beszívta a levegőt. Nehéz erről beszélni. Szerettem volna ismét átölelni, de nem
tettem.
– Azt hiszem – folytatta –, pillanatnyilag inkább te vagy az, akit el akarnak pusztítani. És azt
tudják, hogy te milyen vagy. – Kis mosoly. – Mindenki tudja, milyen vagy, Monsieur Rocksztár.
Szélesebb lett a mosolya, ám továbbra is olyan halkan és udvariasan beszélt, ahogy szokott, a
régi, szenvedélytől fűtött arccal. Nem változott egy szemernyit se. Talán nem is fog soha.
Átöleltem a vállát, és együtt ballagtunk el a háztól, messzebb a fényektől. Elmaradt mögöttünk
a nagy, szürke daráló, és mi mentünk a naptól szárazra perzselt mezőn át a hegyek felé.
Szerintem ennyi boldogság már fáj. Ekkora öröm eléget.
– Végigcsinálod? – kérdezte. – Mármint a holnap esti koncertet? Mindnyájan veszélyben
vagyunk. Figyelmeztetés volt vagy fenyegetés?
– Hát persze! Ki az ördög tarthatna vissza?