Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Már nem a szófán feküdtem, hanem álltam, és néztem az üvegajtó felé. Nem hallottam
semmit, nem láttam egyebet a hegyek elmosódó vonalánál, és a betonnégyzeten óriás légyként
feketéllő helikopteren kívül.
A lelkemmel figyeltem. Annyira figyeltem, hogy beleizzadtam, de nem folytatódott az „adás”.
Nem volt kép.
Fokozatosan tudatosodott bennem, hogy egy teremtmény van odakint a sötétben. Apró testi
neszeket hallottam.
Valaki járt odakint a csendben. Valaki, akinek nem volt emberszaga.
Őközülük egy van odakint. Egy őközülük betört a rejtekhelyünkre, és most jön felém a távoli
helikopter mögül, a nyílt mező magas füvén át.
Ismét füleltem. Egyetlen vibrálás sem erősítette meg a vészjelzést. A lény elméje zárva volt
előttem. Csak a térben közeledő tömeg szokásos jeleit fogtam.
Szunnyadt körülöttem az alacsony tetejű hatalmas ház, a kopár, fehér falú, titáni akvárium, hol
az elnémult televízió vibrált kékes fénnyel. Balhés Bébi és Alex összeölelkezve a szőnyegen az
üres kandalló előtt. Larry a cellaszerű hálószobában rajongójával, a kidögleszthetetlen
Szalamandrával, akit New Orleansban szedtek föl, mielőtt átjöttünk volna nyugatra. Testőrök
aludtak a többi, korszerűen alacsony mennyezetű szobában és a barakkban, a kagyló alakú nagy
kék úszómedencén túl.
Odakint pedig jött a teremtmény a fényes fekete ég alatt, gyalogszerrel közeledett az országút
felől. Éreztem, hogy tökéletesen egyedül van. Démonszív lüktetése a híg sötétségben. Igen,
rendkívül tisztán hallható. A messzeségben kísértetiesen ágaskodtak a hegyek, a sárga akácvirág
fehéren ragyogott a csillagok sugaraiban.
Jött rettenthetetlenül, mereven elzárt gondolatokkal. Ettől valamelyik régi is lehetett volna,
bokros tapasztalatokkal rendelkező öreg, csakhogy a tapasztaltaknak fű sem hajlik a talpuk alatt.
Ez a valami csaknem úgy mozgott, mint egy ember. Ez a vámpír az én „gyártmányom”.
Elállt a szívverésem. Ránéztem a sarokban a félig összehúzott függöny mögött megbújó
riasztó apró fényeire. Üvölteni fog a sziréna, ha itt valaki, legyen halandó vagy halhatatlan,
megpróbál belépni a házba.
Most bukkant fel a fehér beton peremén. Magas, karcsú alak. Rövid, sötét haj. Megtorpant,
mintha látna engem a villamos kék ködben, az üveg fátyola mögött.
Igen, látott, és tovább közeledett felém, a fény felé.
Fürgén lépkedett, csak egy egészen kicsit túlzott könnyedséggel halandóhoz képest. Fekete
haj, zöld szem, selymes folyékonysággal mozduló tagok a vedlett szerelés: a formátlanra nyűtt,
fekete, rongyos pulóver, a szűk fekete nadrág alatt.
Gombóc volt a torkomban. Reszkettem. Próbáltam nem elfelejteni, mennyire fontos még most
is vigyáznom az éjszakában a többiekre. Óvatosnak kell lennem. Veszély! Kit érdekel?
Behunytam a szemem egy pillanatra, de ettől se lett könnyebb.
Odanyúltam, és lekapcsoltam a riasztót. Kinyitottam az óriás üvegajtót. Friss hideg zúdult be a
szobába.
Most jött el a helikopter mellett. Táncosán könnyed léptekkel kikerülte, és fölnézett rá,
hátravetett fejjel, hüvelykujjait hanyagul beakasztva fekete farmere zsebébe. Majd megint felém
fordult, és ekkor tisztán láttam az arcát. Mosolygott.
Íme az első példa, hogy még az emlékezet is cserbenhagyhatja a vámpírt! Jött vékonyán és
vakítóan, mint egy lézersugár, és porrá omlottak a régi képek.
Visszakapcsoltam a riasztót, rácsuktam az ajtót halandóimra, és elfordítottam a kulcsot. Egy
pillanatig úgy éreztem, hogy én ezt nem bírom ki Holott ez még csak a kezdet. Ha ő itt van, pár
lépésre tőlem, akkor biztosan jönnek a többiek is. Mind eljönnek.