Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Apránként rájöttem, hogy megváltozott az elképzelésem a magányosságról, más mértékkel
mérem a csendet, mely a világ végéig elér. Nem volt más, ami megszakítsa, csupán e szalagra
vett, fenyegető, testetlen és mind hangosabb szellemhangok:
– Ne merészelj kilépni San Franciscóban a deszkákra! Figyelmeztetünk! Kihívásod túl
ordenáré, túl pöffeszkedő. Nyilvános skandalumtól se fogunk visszariadni, hogy lesújthassunk
reád!
Nevettem, olyan suta volt a régies nyelvezetnek és a félreérthetetlen amerikai hangnak ez a
kombinációja. Milyenek lehetnek ezek a modern vámpírok? Mímelnek-e jómodort és
műveltséget egymás között? Magukra szedtek-e valamilyen stílust? Bokorban élnek-e, vagy nagy
fekete motorbiciklin robognak, ahogy én szoktam?
Borzasztóan fel voltam ajzva, és hamisítatlan emberi lelkesedés öntött el, valahányszor
egyedül hajtottam az éjszakában, és a mi zenénket bőgte a rádió.
Ugyanúgy szerettem volna szerepelni végre, akár a halandóim, Alex és Larry és Balhés Bébi.
A döglesztő felvételek és forgatások után velük együtt akartam kiereszteni hangomat a sivalkodó
tömeg előtt. Néha kínzó élességgel merültek föl bennem azok a réges-régi éjszakák Renaud kis
színházában. A legfurább részletek jutottak eszembe: az arcomra kent fehér festék tapintása, a
rizspor szaga, az a pillanat, mielőtt kilépnék a rivalda elé.
Igen, összejött minden. És ha Marius haragja is jön vele – hát végül is megérdemeltem.
San Francisco elbűvölt, lenyűgözött. Nem volt nehéz ideképzelnem Louis-t. A szűk, fekete
utcákon szorongó, méla, tarka házak egészen velenceiesek voltak, a fényszikrás hegyek-völgyek
egyszerűen ellenállhatatlanok. A belváros harsányan villogó felhőkarcolói úgy nőttek ki a
páratengerből, mint egy meseerdő.
Carmel Valleybe hazatérve, minden éjszaka elővettem a rajongók postáját, amelyet New
Orleansból küldtek át Montereybe. Vámpírleveleket kerestem, kissé nehézkesen, némileg
ómódúan formált betűket, vagy a természetfölötti tehetség vakmerő fitogtatását, például
nyomtatott gót betűknek tűnő kézírást, de nem találtam egyebet, mint a halandók lángoló
rajongását.
Drága Lestat!
Sheryl, a barátnőm és én annyira szeretünk téged, de nem kaptunk jegyet a friscói
koncertre, pedig hat órát álltunk sorba, Légyszi küldjél nekünk két jegyet, és akkor az
áldozataid leszünk, és megihatod a vérünket.
Három óra a friscói koncert hajnalán.
Aludt Carmel Valley hűvös zöld édene. Én a gigászi „dolgozószobában” szunyókáltam, a
hegyekre néző üvegfal előtt. Állandóan Mariusról álmodtam, aki azt kérdezte:
– Miért hívtad ki bosszúmat? Én pedig azt feleltem:
– Mert elfordultál tőlem.
– Nem azért – mondta ő –, hanem mert te mindig az ösztöneidre hallgatsz, fel akarod forgatni
a világot.
– Azt akarom, hogy mozogjanak a dolgok, hogy történjék végre valami! – feleltem.
Ordíthattam álmomban, mert hirtelen ott találtam magam Carmel Valleyben, a házban. Álom
volt, nyugtalan halandó álom csupán.
Ez meg mi?… egy váratlan „adás”, olyan, mint mikor a rádióban áthallik a másik frekvencia.
Egy hang azt hajtogatja: Veszély. Mindnyájan veszélyben vagyunk.
Felrémlő jég és hó egy töredék másodpercben. Üvöltő szél. Valami törmelék egy kőpadlón,
üvegcserép. Lestat! Veszély!
Felébredtem.