Anne Rice Lestat a vámpír - Első

A Lestat vámpír nevét viselő bandát övező hírzárlat sokba került, de majdnem áthatolhatatlan
volt. Még a könyvkiadóim is maradéktalanul együttműködtek velünk. Egyiküket se láttam a
felvételek és a filmforgatás hosszú hónapjai alatt, sőt nem is hallottam róluk.
Valahogy mégis megszerezték a titkos számot, és meghagyták üzenetrögzítőn intelmeiket és
szidalmaikat.
– Kitagadott! Tudjuk, mit mívelsz! Parancsoljuk, hogy állj el tőle!
– Mutasd magad, hogy látván lássunk! Hívunk, hogy jöjj elő!
A bandát eldugtam New Orleanstól északra egy aranyos öreg udvarházban. Ők szívták a füvet,
én öntögettem nekik a Dom Pérignont. Kimerültünk a várakozástól meg a készülődéstől, és
borzasztóan vártuk már a friscói koncertet, az első igazi kortyot a sikerből.
Ügyvédnőm, Christine, megküldte az első üzeneteket – hátborzongató volt, hogy a gép milyen
hűen visszaadja a természetfölötti hangot –, mire én az éjszaka közepén elfuvaroztam
zenészeimet a reptérre, és elrepültünk nyugatnak.
Ettől kezdve nemhogy Christine nem sejtette, hol rejtőzünk, de még a zenekar se tudta
biztosan. Carmel Valleyben, a fényűző farmházban hallottuk először a zenénket a rádióban.
Táncra perdültünk, amikor első klipjeinket országszerte bemutatta a tévé.
Esténként egymagámban kimentem a partra, Montereybe, és átvettem Christine üzeneteit,
aztán északnak fordultam vadászni.
San Franciscóig hajtottam a fényes fekete Porschét, részegítő sebességgel véve a parti
szerpentin hajtűkanyarait, és a nagyváros lepratelepeinek sárga ragyogásában valamivel
kíméletlenebbül és komótosabban cserkésztem a gyilkosok után.
Elviselhetetlenné fokozódott a feszültség.
Még mindig nem láttam a többieket. Nem is hallottam őket. Csak a telefonüzenetek jöttek
ismeretlen halhatatlanoktól:
– Figyelmeztettünk! Ne folytasd ez őrültséget! Sokkal veszedelmesebb játékot űzöl, mint
gondolnád! – Aztán suttogás következett, halandó fülnek nem hallható:
– Áruló! Kitagadott! Mutasd meg magad, Lestat!
Ha vadásztak is itt San Franciscóban, én nem találkoztam velük, de hát ez egy sűrűn lakott
nagyváros, én pedig ravasz voltam és csendes, mint mindig.
Végül zuhogni kezdtek a montereyi postafiókba a táviratok. Megcsináltuk! Albumunk eladási
rekordot döntött itt és Európában! San Francisco után ott lépünk fel, ahol akarunk. Az én
önéletrajzomat árulta két óceán között minden könyvesbolt. A Lestat, a vámpír vezette a
bestsellerlistát.
Ha végeztem az éjszakai vadászattal, nekivágtam a hosszú Divisadero utcának. Romos
viktoriánus házak mellett szaladt a Porsche fekete bogara, és én azon méláztam, melyikben
adhatta Louis az Interjút a halandó fiúnak, ha ugyan egyáltalán itt történt. Állandóan Louis és
Gabrielle járt az eszemben. És Armand. És Marius. Marius, akit elárultam, mikor elmondtam ezt
a mesét.
Vajon elér-e hozzájuk elektronikus csápjaival Lestat, a vámpír? Látták-e a videókat: Magnus
örökségét, a Sötétség Gyermekeit, Azokat, Akiket Őrizni Kell? A többi ősre gondoltam, akiknek
felfedtem a nevét: Maelre, Pandorára, Ramszeszre, a Kárhozottra.
Marius persze megtalálhat, minden titkolózás vagy óvintézkedés ellenére. Az ő hatalma még
Amerika irdatlan távolságait is képes áthidalni. Ha látta és hallotta…
Megint eszembe jutott az a régi álom. Marius a kamerát hajtja, képek ugrálnak a falon,
szentélyében Azoknak, Akiket Őrizni Kell. Még az emlék is olyan vakítóan fénylett, hogy
összeszorult a szívem.