Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nevettem e kedves találmányon, mit úgy tett oda elébük, mint egy áldozatot. Netán a keringő
pótolná a tömjénfüstöt?
Marius azonban még nem végzett. Fehér ernyőt göngyölt ki a falon, és az ülő isten és istennő
mögötti magas dobogóról halandókat ábrázoló mozgóképeket vetített a fehér vászonra. Azok,
Akiket Őrizni Kell, némán bámulták a villogó képeket. Olyanok voltak, akár a múzeumi szobrok,
fehér bőrük vakított a villanyos fényben.
Ekkor a legcsodálatosabb dolog történt: a mozgóképen megszólaltak az ugribugri kis alakok!
Átbeszéltek a fonográfból csikorgó valceren!
És míg figyeltem, bénán az izgalomtól, bénán az örömtől, hogy láthatom, hirtelen
beszippantott valami nagy szomorúság, és letaglózott a fölismerés, hogy ez itt csak álom. Hiszen
a mozgófilmen nem tudnak beszélni az incifinci alakok.
Összeomlott, elhalványodott a szoba és benne minden kis csoda.
Micsoda nyomorult gyarlóságra vall ez a hitvány kis csalás, amit itt összetákoltam létező
foszlányokból és törmelékekből, a némafilmekből, melyeket magam láttam a Boldog Óra
mozgóképszínházban, a fonográfokból, amelyek itt szólnak körülöttem a sötétbe borult házakból!
És ó, a bécsi keringő! Ez Armand bájolásából való. Nem is gondolok rá, mert megszakad a
szívem.
Miért nem bolondítottam kissé okosabban magam? Miért nem képzeltem némának a filmet,
amilyennek lennie kell, akkor talán elhihettem volna, hogy igazi jelenést látok.
És itt volt a végső bizonyíték, hogy én agyaltam ki az egész orcátlanul öntetszelgő ábrándot:
Akasa, az én szerelmesem, beszélt hozzám!
Ott állt a kamra küszöbén, és kinézett a lifthez vezető hosszú, föld alatti folyosóra, amelyen
Marius visszatért a felvilágba. Sűrű, fekete haja nehéz hullámokban omlott fehér vállára.
Fölemelte hideg fehér kezét, és intett. Vöröslött a szája.
– Lestat! – súgta Akasa. – Gyere!
Hang nélkül patakzottak belőle szinte ugyanazok a gondolatok, amelyeket az öreg vámpír
királynőtől hallottam valaha réges-régen az Aprószentek alatt:
Kőpárnáimon gyakorta álmodtam álmokat a fenti halandó világról. Hallottam hangjait, új
zenéjét, mely altatott síromban. Láttam révületben hihetetlen fölfedezéseit, megismertem
bátorságát gondolataim időtlen szentélyében. Noha engem kirekeszt káprázataiból, vágyom
valakire, ki lészen oly erős félelem nélkül barangolni a földön, a világ szívében járni az Ördög
Útját.
– Lestat! – suttogta megint, szívfájdítóan eleven márványarccal. – Gyere!
– Ó, én édesem – szóltam, és keserű földet kóstolt ajkam –, hiszen ha tudnék.
Lestat de Lioncourt
feltámadásának évében
1984-ben
Dionüszosz San Franciscoban
1985
1
Egy héttel azelőtt, hogy az üzletekbe került volna az album, jelentkeztek ők, és akkor
fenyegettek meg először bennünket telefonon.