Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Trükkös dolog az emlékezet. Talán képzeltem csak az utolsó hívást és utána a bánatot. A
sírást. Azt tudom, hogy amint teltek a hónapok, ő megint odakint járt. Hallottam néha-néha,
ahogy a Kertváros ódon utcáin suhan. Hívni akartam, meg akartam mondani, hogy hazudtam,
mert én szeretem őt. Szerettem.
De elérkezett az idő, hogy megbékéljek minden dolgokkal. Ideje volt az éhezésnek, ideje,
hogy végre lefeküdjek a földbe, és talán álmodjam az isten álmait. És mit mondhatnék én
Armand-nak az isten álmairól?
Elfogyott a gyertya és a petróleum. Van valahol egy páncélszekrény, tele pénzzel, ékszerrel,
ügyvédeimnek és bankárjaimnak szóló levelekkel, akik a náluk hagyott summák ellenében
tovább kezelik örökös tulajdonaimat.
Úgy hát miért ne dőlnék le a földbe? Itt az óvárosban, régi századok rogyadozó rekvizitumai
között, úgyse fognak bolygatni. Itt mindig minden ugyanaz marad.
Olvastam még egy kicsit a csillagfényben Sam Spade-ről és a máltai sólyomról. Ránéztem a
magazin dátumára, és láttam, hogy 1929-et írnak. Csak nem? Aztán jó sokat ittam a
patkányokból, hogy legyen erőm igazán mélyre ásni.
A föld megtartott. Élőlények csuszamlottak elaszott húsomon a zsíros-nedves göröngyökön át.
Arra gondoltam, hogy csak még egyszer kelhessek föl, még egyszer láthassak egy zsebkendőnyi
csillagos eget, soha többé nem csinálok szörnyűségeket. Soha többé nem gyilkolok ártatlant. Még
mikor gyengékre vadásztam, akkor is csak a reményvesztettekre és a haldoklókra sújtottam le,
esküszöm! Soha többé nem űzöm a Sötét Fortélyt, nem leszek több mint… tudják, az a
„folyamatos tudat”, amelynek nincsen semmi célja, semmiféle célja egyáltalán.
Szomjúság. Fehéren izzó kín.
Láttam Mariust! Olyan tisztán láttam, hogy azt gondoltam, nem, ez nem lehet álom! Szívem
túláradt a fájdalomtól. Milyen káprázatos volt! Modern szabású öltönyt viselt, de vörös
bársonyból, rövidre vágott fehér haját pedig hátrafésülte. Igéző volt ez a modern Marius, és
valami fürge frissesség pezsgett benne, amit a régi kosztüm eltakart.
És milyen rendkívüli dolgokat művelt! Három pipaszár lábon fekete kamera állt előtte, azt
tekergette a jobb kezével, úgy készített mozgóképeket halandókról egy izzó fényben úszó
műteremben. Hogy dagadt a szívem, amikor láttam, miként társalog a halandókkal! Ö mondta
meg nekik, hogyan fogják egymást, miként táncoljanak, mozogjanak. Az igaz, hogy festett
díszletek között. A műterem ablakain túl téglaépületek magasodtak, és automobilok berregtek az
utcán.
Nem, ez nem álom, mondtam magamnak. Ez most történik. Marius van itt. Bárcsak láthatnám,
mi az a város az ablakon túl, akkor tudnám, hol van. Ha nagyon akarnám, talán hallhatnám,
milyen nyelven beszél a fiatal színészekkel. – Marius! – mondtam, de a föld felfalta a hangot.
Változott a szín.
Tágas felvonókas vitte Mariust egy pincébe. Vasajtók csikorogtak-csattantak. Bement
hatalmas szentélyébe Azoknak, Akiket Őrizni Kell, de milyen más volt minden! Nem volt
egyiptomi festmény, virágillat, aranycsillogás.
A magas falakon impresszionista pasztellszínek mozaikjában vibrált a huszadik század világa.
Repülőgépek szálltak napsütötte városok felett, tornyok emelkedtek acélhidak ívein túl, vashajók
húztak át az ezüsttengeren. A falak felolvadtak a mozaikban, Akasa és Enkil pedig mozdulatlanul
és változatlanul ült ennek a világnak a közepén.
Marius körbejárt a kápolnában, a faposztamenseken álló kusza sötét szobrok, telefonok,
írógépek között. Jókora, méltóságteljes fonográfot állított Azok Elé, Akiket Őrizni Kell, és
óvatosan ráengedte a parányi tűt a forgó lemezre. Bécsi keringő áradt a fémtölcsérből, vékonyan,
sercegőn.