Anne Rice Lestat a vámpír - Első

minden szobájában ilyen falakká nőttek a könyvek. Eddig eszembe se jutott, csak most, amikor
Armand mustrálgatni kezdte őket. Évek óta nem jártam a többi szobában. Úgy rémlik, ezután
többször is visszajött.
Én nem láttam, de hallottam, amint odakint járkál a kertben, és elméje úgy kutat utánam, mint
egy fényszóró.
Louis elment nyugatnak.
Egyszer, amikor a kavicson feküdtem a ház alatt, láttam, hogy Armand odajön és beleselkedik
a rácson. Rám sziszegett, és patkányfogónak nevezett.
Neked elment az eszed! Neked, aki mindent tudtál, aki úgy kigúnyoltál fentiünket! Bolond
vagy, és patkányt eszel. Tudod-e, hogy hívták a régi Franciaországban a magadfajta vidéki
uraságokat? Nyuszifogónak, mert nyúlra vadásztatok, hogy fel ne forduljatok éhen. Mi vagy te
ebben a házban? Egy rongyos kísértet, egy patkányfogó. Őrült vagy, mint az öregek, akik
összevissza zagyváinak minden balgaságot, és vadászod a patkányt, mert erre születtél.
Megint nevettem. Nevettem és nevettem. Eszembe jutottak a farkasok, és nevettem.
–Te mindig úgy megnevettetsz! – mondtam. – Kinevettelek volna ott a párizsi temető alatt is,
ha nem lett volna olyan kíméletlenség. És az is olyan vicces volt, mikor megátkoztál, és engem
hibáztattál mindenért. Akkor is éppen nevetni akartam, mikor ledobtál a toronyból. Te mindig
megnevettetsz.
Kéjmámor volt, hogy mennyire gyűlöljük egymást! Én legalábbis így gondoltam. Szokatlanul
izgalmasnak véltem, hogy van valaki, akit lehet gúnyolni és megvetni.
Hirtelen változni kezdett a szín. Már nem a kavicson feküdtem, hanem a házban járkáltam, és
nem az évekig nyűtt, mocskos condra lógott rajtam, hanem elegáns, fekete frakkot és atlaszbélésű
köpenyt viseltem. A ház csodaszép volt, és minden könyvet tisztességesen helyre tettek a polcon.
A parkett ragyogott a csillárfényben, és hegedűk dús harmóniájában áradt mindenfelől a bécsi
keringő. Kettesével is tudtam volna venni a fokokat. Akár ki is tudtam volna repülni a sötétségbe,
szárnyként lengetve fekete palástomat.
Majd fölfelé hágtam a sötétben, és akkor ott álltunk a magas tetőn Armand-nal, aki sugárzott
régimódi estélyi ruhájában. Néztük a daloló sötét lombkoronákon túl a folyó távoli ezüst sarlóját
és az alacsony égboltot, melynek gyöngyszürke fellegein átégtek a csillagok.
Már a látványtól, az arcomat legyező nyirkos széltől is elsírtam magam. Armand ott állt
mellettem, átkarolt, megbocsátást emlegetett, bánatot, bölcsességet, dolgokat, melyekre a
fájdalom tanít.
– Szeretlek, sötét testvérem! – súgta. Vérként áradtak el bennem a szavak.
– Én nem bosszút akartam! – suttogta dúlt arccal, tört szívvel. – De te gyógyulásért jöttél, és
nem én kellettem neked! Száz évig vártam, de én nem kellettem neked!
Akkor már persze tudtam, mint ahogy végig tisztában voltam vele, hogy fölépülésem illúzió,
és ugyanaz a rongyos csontváz vagyok, a ház pedig romhalmaz. De ennek a démonnak itt, aki
engem ölelt, megvolt a hatalma hogy visszaadja nekem a szelet és az eget.
– Szeress engem, és tiéd a vér! – mondta. – Ez a vér, amelyet sohasem adtam másnak. – Ajka
megérintette az arcomat.
– Nem tudlak becsapni – feleltem. – Nem tudlak szeretni. Mit szeressek rajtad? Hogy hulla
vagy, ki mások hatalmára és szenvedélyére éhes? Maga a megtestesült szomjúság?
Azzal én ütöttem váratlan erővel, és én löktem le a tetőről. Nem volt semmi súlya, alakja
szétolvadt a szürke éjszakában.
Kit is vertek meg? Ki hullott alá ismét a puha faágak között a földre ahová tartozott? Vissza a
rongyokba, a mocsokba, a vén ház alatt? Ki feküdt el a kavicsban, arcát és tenyerét a hűvös
földhöz nyomva?