Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nem gondoltam a többi halhatatlanra, mégis feltűntek néha: elárvult vámpírok, kik véletlenül
tévedtek be odúmba, vándorok, kik a legendás Lestat-t keresték, titkokért, hatalomért
rimánkodva. Borzalmasak voltak ezek a betolakodók.
Még a természetfölötti hangok elől is megszaggatott idegekkel menekültem a legtávolabbi
sarokba. De akármennyire fájt, mégis letapogattam minden új elmét, hátha megtudok valamit az
én Gabrielle-emről, ám sose találtam semmit. Ezután mi mást tehettem, levegőnek néztem a
szegény emberáldozatokat, kiket a démonok hoztak felépülésem hiú reményében.
Elég hamar túlestünk az ilyen találkozásokon. A rémült, elkeseredett betolakodó átkokat
üvöltözve távozott, és otthagyott engem az áldott csöndben.
Apránként egyre jobban kicsúsztam a világból, és csak feküdtem ott a sötétségben.
Már nem is nagyon olvastam, és ha igen, akkor is csak a Fekete Maszkot, mindenféle sztorit a
huszadik század pocsék nihilista embereiről, szürke ruhás szélhámosokról, bankrablókról,
nyomozókról, és megpróbáltam emlékezni dolgokra. De olyan gyenge voltam. Olyan fáradt.
Aztán egy korai estén beállított Armand.
Először káprázatnak hittem, olyan mozdulatlanul állt a lerobbant szalonban, és még a
szokásosnál is fiatalabbnak tetszett huszadik századiasan rövidre nyírt rőt hajával, szűk kis sötét
öltönyében.
Csakis érzékcsalódás lehetett ez az alak, amely bejött a szalonba, és lenézett rám, aki ott
feküdtem hanyatt a padlón, a betört franciaablak mellett és a holdfénynél olvastam Sam Spade
kalandjait. Bár, ha akkor módomban áll felidézni egy képzeletbeli látogatót, az bizonyosan nem
Armand lett volna.
Fölpillantottam rá, és valami bizonytalan szégyenkezés fogott el, amiért olyan rút vagyok,
ahogy ott fekszem, mint egy guvadt szemű csontváz-aztán visszatértem a máltai sólyomhoz, és
motyogva olvastam tovább Sam Spade kalandjait.
Ismét fölnéztem, és Armand még mindig ott állt. Lehet, hogy ez még ugyanez az éjszaka volt,
lehetett a következő is. Felőlem.
Louis-ról beszélt már egy ideje.
Ekkor jöttem rá, hogy Párizsban hazudott Louis-ról. Louis ővele volt mindezekben az
években. És Louis kutatott utánam. Bement az óvárosba engem keresett a ház közelében, hol oly
sokáig éltünk. Végül idevetődött és meglátott engem az ablak mögött.
Megpróbáltam elképzelni. Louis él. Louis itt van, ilyen közel, és én még csak nem is sejtettem.
Mintha kacarásztam volna. Képtelen voltam felfogni, hogy Louis nem égett el. De milyen
csodálatos, hogy él! Csodálatos, hogy megmaradt az a szívfájdító szép arc, az a kissé esdekelő,
gyöngéd hang. Az én gyönyörűm él, nem halt meg, nem ment el Claudia és Nicki után!
Bár lehet, hogy mégis meghalt. Minek hinnék Amand-nak? Tovább olvastam a holdvilágnál,
és azon búsultam, mennyire elvadult a kert. Mondtam Armand-nak, igazán megtehetné, hiszen ő
olyan erős. Az emeleti erkélyről már lecsorog a kerti folyondár meg a lila akác, és teljesen
elfüggö-nyözi a holdfény útját. És ott voltak a vén fekete tölgyek is, amelyek már akkor is álltak,
mikor nem volt itt más, mint mocsár. Szerintem nem is mondtam ilyet Armand-nak.
Úgy rémlik, arról mesélt valamit, hogy Louis elhagyta, ő pedig nem akarja tovább csinálni.
Üres volt, kiszáradt, ámde még mindig magába gyűjtötte a holdfényt, és ugyanazzal a fájdalmas
tisztasággal zengett a hangja.
Szegény Armand! És te még azt mondtad, hogy Louis meghalt. Menj, áss magadnak egy sírt a
Lafayette temetőben. Itt van mindjárt az utcában. Nem szóltam, nem nevettem, magamban
kuncogtam csak, titkon, élvezettel. Egy tiszta képet őrzök róla, ahogy ácsorog a mocskos, üres
szoba közepén, és minden oldalról szemügyre veszi a könyvhegyeket. A tetőn beesett az eső, és
papírmasé téglákká áztatta a köteteket. Tisztán láttam Armand-t, ahogy ott áll előttük. A ház