Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Te, aki reflektorfénybe állítottad titkainkat – a világfi, a fehér kesztyűs márki, a
bársonypalástos démon!
– Őrült vagy, ha mindenért engem hibáztatsz! Nincs hozzá jogod! – tiltakoztam, de annyira
elcsuklott a hangom, hogy magam is alig értettem a szavaimat.
Belőle úgy csapott ki a hang, mint a kígyó nyelve.
– Nekünk az a Paradicsom volt ott, a régi temető alatt! – sziszegte – hitünk és célunk! Te űztél
ki bennünket lángpallossal. Mi maradt most nekünk? Erre válaszolj! Semmi, legfeljebb egymás
szeretete, És mit jelent az a magunkfajtának!?
– Nem, nem igaz, már azelőtt elkezdődött! Nem értesz te semmit! Sose is értettél.
Nem hallgatott rám, bár mit számított már, hallgat-e. Még közelebb osont, karja sötét
villámként vágódott előre. Fejem hátranyaklott, szemem előtt fejtetőre állt Párizs és az ég.
Zuhantam.
Sorra suhantak el mellettem a torony ablakai, a kikövezett gyalogjárda felnyúlt, elkapott, és
összetörte vékony vámpírbőrbe csomagolt minden csontomat.
2
Beletelt két évbe, míg annyira erőre kaptam, hogy felszállhassak egy Louisianába tartó hajóra,
noha még akkor is csúnyán meg voltam nyomorodva, és sebhelyek csúfították a testemet. De
akkor is el kellett jönnöm Európából, hol hírét se hallottam elveszett Gabrielle-emnek, sem a
nagy és hatalmas Mariusnak, aki nyilván már kimondta fölöttem az ítéletet.
Haza kellett mennem. A haza pedig New Orleans volt, ahol soha nincs hideg, mindig virágzik
a virág, ahol, hála soha ki nem fogyó „pengő piculáimnak”, még mindig volt egy tucat mállatag
fehér oszlopos, korhadozó verandájú, üres, vén udvarházam, mi fedelet adjon.
A tizenkilencedik század utolsó éveit teljes elszigeteltségben töltöttem legszebb házamban,
mely toronymagas tölgyek alatt szundikált az ódon kertvárosban, saroknyira a Lafayette
temetőtől.
Gyertya vagy petróleumlámpa mellett elolvastam minden könyvet, amit be tudtam szerezni.
Gabrielle lehetett ilyen, kastélybeli hálószobája vermében, csakhogy nálam nem voltak bútorok.
Egyik szobát a másik után töltötték meg a mennyezetig nyúló könyvtornyok. Hébe-hóba
összeszedtem annyi kurázsit, hogy betörjek egy könyvtárba vagy antikváriumba új kötetekért, ám
egyre kevesebbet jártam ki. Postán rendeltem újságokat, és mint egy hörcsög, gyűjtöttem a
gyertyát, kannaszámra az olajat.
Arra nem emlékszem, mikor értem át a huszadik századba, csak arra, hogy még rondább és
sötétebb lett minden, és végképp hóbortszámba ment az a szépség, amit én a régi tizennyolcadik
században ismertem. Polgárok igazgatták a világot sivár elvek szerint, gyanakodva minden
érzekiségre és szertelenségre, amit az ancien régime annyira szeretett.
Látomásaimra és gondolataimra mind sötétebb felhő borult. Már nem vadásztam emberekre,
pedig embervér, emberhalál nélkül elhervad a vámpír.
Abból éltem, hogy az ódon negyed háziállatait, a kényeztetett kutyáját és macskákat
csalogattam magamhoz. És ha nehéznek bizonyult elkapni őket, nos, akkor ott voltak a kártevők,
hosszú farkú, kövér, szürke patkányok, amelyeket úgy tudtam hívni, mint a hamelni patkányfogó.
Egy este rákényszerítettem magam, hogy megtegyem a hosszú utat a folyóparti nyomornegyed
szomszédságában a Boldog Óra nevű lepusztult kis filmszínházig. Látni akartam az új néma
mozgóképet. Bebugyoláltam magam egy nagykabátba, sál takarta nyúzott arcomat. Csontsovány
kezemet kesztyűbe bújtattam. Még ezen a tökéletlen filmen is rémítő volt a nappali ég látványa,
viszont a komor fekete-fehér tökéletesen illett a színtelen korhoz.