Anne Rice Lestat a vámpír - Első

ól és Claudiáról, és arról, hogy együtt vagyunk. Csodálatos módon Claudia gyönyörű nővé
fejlődött, és nevetve mondta: „No, látod, Európába kellett utaznom, hogy rájöjjek, miként megy
ez!”
Féltem, hogy soha többé nem engednek ki, hogy eltemetnek, mint azokat az éhezőket az
Aprószentek alatt, és hogy végzetes hibát követtem el. Hábogva-sírva próbáltam mondani valamit
Armand-nak, aztán kaptam csak észbe, hogy nincs is itt. Ha itt járt, ugyancsak gyorsan elment.
Hallucináltam.
És áldozat, meleg áldozat. – Add ide, könyörgök! –, mire ő így felel:
– Azt fogod mondani, amit mondtam, hogy mondjál.
Rémtörvényszék volt, hol fehér arcú démoncsürhe vádaskodott ordítozva. Louis
kétségbeesetten védekezett, Claudia némán meredt rám, én pedig azt hajtogattam, igen, ő tette,
igen, aztán megátkoztam Armand-t, ki orcáján a szokásos ártatlan sugárzással lökdösött vissza a
sötétbe.
– Hanem te jól csináltad, Lestat. Ezt jól csináltad.
Mit csináltam én? Tanúskodtam ellenük, hogy megszegték a régi törvényeket? Hogy
fellázadtak a bokorgazda ellen? Mit tudtak ők a régi törvényekről? Louis után jajgattam, aztán
vért ittam a sötétben, egy másik áldozat élő vérét, de nem gyógyító vér volt, csak vér.
Ismét a hintóban ültünk. Esett. Hajtottunk a vidéken át, aztán mentünk föl, egyre följebb, az
ódon torony tetejére. Kezemben Claudia véres sárga ruhája. Láttam egy vizes lyukban, ahol
ráengedték a napot. – Szórjátok szét a hamut! – mondtam. Senki se mozdult. A cella padlóján ott
hevert szakadt, véres, sárga ruha. Most én fogtam a kezemben. – Szét fogják szórni a hamvakat,
ugye?
– Nem igazságot akartál? – kérdezte Armand. Fekete gyapjúköpenyét szorosan összehúzta a
szél ellen, arca sötétlett az iménti ölestől.
Mi köze ennek az igazsághoz? És mit szorongatom én ezt a ruhácskát'
Lenéztem Magnus tornyának ormáról, és láttam, hogy már idáig jött város. Hosszú karjait
nyújtogatta, hogy átölelje a tornyot. Gyárkémények füstjétől bűzlött a levegő.
Armand mozdulatlanul állt a kőkorlátnál, és engem figyelt. Hirtelen ugyanolyan fiatalnak tűnt,
mint Claudia. És nézz utána, mielőtt megalkotnád őket, hogy eleget éltek-e. Sose csinálj olyan
fiatalt, mint Armand! A kislány szótlanul halt meg. Úgy nézte a körülötte ágálókat, mintha idegen
nyelven karattyoló óriások lennének.
Armand-nak vörös volt a szeme.
– Louis, hol van Louis? – kérdeztem. – Nem ölték meg. Láttam. Elment az esőben…
– Utána mentek – válaszolta. – Azóta vége. Angyalarccal hazudott.
– Állítsd meg őket, meg kell tenned! Ha még van idő… A fejét rázta.
– De miért nem? Miért csináltad a tárgyalást és a többit, miért fáj neked az, amit velem tettek?
– Annak már vége.
Visító vonatfütty a bömbölő szélben. Elveszett a gondolat fonala. Elveszett… Nem akar
visszajönni. Louis, gyere vissza…
– Nem is akarsz segíteni, ugye? – Reménytelenség.
Előrehajolt, és megint úgy átváltozott az arca, mint akkor réges-rég; mintha belülről
olvasztaná meg a düh.
– Te, aki elpusztítottál bennünket, aki elvetted mindenünket! Miből képzelted, hogy segíteni
fogok neked? – Közelebb jött, arca eltorzult a méregtől. – Te, aki miatt odakerültünk a Templom
bulvár borzalmas plakátjaira, te, aki rémregényt és szalonsmúzt csináltál belőlünk!
– Nem! Tudod, hogy én… Esküszöm… Nem én voltam!