Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Nem akarok Párizsban maradni – mondtam. – Nem akarlak háborgatni sem téged, sem a
színházi bokrot. Csak ezt az apróságot kérem. Kérem… – Kifogytam a bátorságból és a
szavakból.
Eltelt egy hosszú perc.
– Mondj még valamit erről a Louis-ról – szólt Armand.
Szégyenletes könnyek szöktek a szemembe. Mindenféle bolondos dolgot motyogtam Louisról,
aki olyan tönkretehetetlenül emberi, aki ért olyasmit, amiről más halhatatlanoknak fogalmuk
se lehet. A szívem suttogott, elővigyázatlanul. Nem Louis támadott ellenem, hanem az asszony
Claudia…
Valami megmoccant Armand-ban. Arca enyhén kipirult.
– Látták itt őket Párizsban – szólt lágyan. – És az a teremtmény nem asszony, hanem
vámpírgyermek.
Már nem tudom, mi következett azután. Talán a baklövést próbáltam mentegetni. Talán
elismertem, hogy megbocsáthatatlan dolgot műveltem Esetleg látogatásom céljára tértem vissza,
arra, amire szükségem van, amit meg kell kapnom. De még emlékszem mérhetetlen
megalázottságomra, mikor kivezetett a házból, beültetett a várakozó hintóba, és azt mondta, hogy
most vele kell mennem a Vámpírok Színházába.
– Hát nem érted? – kérdeztem. – Én nem mehetek oda! Engem ne lássanak így a többiek!
Állítsd meg a hintót! Azt kell tenned, amit mondok!
– Talán fordítva – szólt legédesebb hangján. Már a népes párizsi utcákon jártunk. Nem azt a
várost láttam, amelyre emlékeztem. Kész lidércnyomás volt, bömbölő gőzmozdonyaival, óriási,
aszfaltozott körútjaival. Az ipari kor füstje és mocska sehol se tűnt olyan förtelmesnek, mint a
Fény Városában.
Rémlik, hogy Armand kikényszerít a hintóból, én végigbukdácsolok a kockaköveken,
miközben ő a színház ajtaja felé taszigál. Mi ez a hely, ez az éktelen nagy ház? A Templom
bulváron volnánk? Aztán az alászállás abba az iszonyú pincébe, a legvérengzőbb Goyák,
Brueghelek és Boschok ronda reprodukciói között.
Végül pedig az éhezés egy cella téglapadlóján fekve, ahhoz is erőtlenül, hogy ordítva
átkozzam Armand-t, az elhaladó omnibuszok és villanyosok vibrálásától sűrű sötétségben,
amelybe időnként belehasított a vaskerekek távoli csikorgása.
Valamikor ráleltem a sötétben egy halandó áldozatra, de ez halott volt. Hideg vér, émelyítő
vér. Ez a legpocsékabb módja az étkezésnek, egy izzadt hullán fekve szopni ki a maradékot.
Egyszer csak megjelent Armand. Mozdulatlanul állt az árnyékban, makulátlan fehér
vászonban és fekete gyapjúban. Louis-ról és Claudiáról sugdosott alig hallhatóan, meg valami
perről. Térdre ereszkedett, majd odaült mellém a büdös nyirokba, egy időre feledve az ifiúrhoz
illő viselkedést.
– Ki fogod jelenteni a többiek előtt, hogy Claudia tette – mondta. A többiek meg, az újak,
odajöttek az ajtóhoz, és egyenként kukucskáltak be, hogy lássanak.
– Hozzatok neki ruhát – utasította őket Armand, és a vállamra tette a kezét. – Szalonképesnek
kell lennie a mi elveszett urunknak. Olyannak, amilyen lenni szokott.
Kikacagtak, amikor azon rimánkodtam, hadd beszéljek Elenivel vagy Félixszel vagy Laurentnal.
Nem ismerték ezeket a neveket. A Gabrielle sem jelentett nekik semmit.
Hol volt Marius? Hány ország, folyó, hegység feküdt közöttünk? Vajon hallja és látja ezt?
Magasan fent, a színházban, a halandó közönség karámba terelt birka-nyája dübörgött a
deszkalépcsőn és a deszkapadlón.
Álmodtam róla, hogy kijutok innen, vissza Louisianába, és az időre bízom a munkát. Megint
álmodtam a földről, melynek hűvös méhét oly rövid ideig ismertem Kairóban. Álmodtam Louis-