Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mikor annyira felépültem, hogy vállalkozhattam az Európába vivő hosszú útra, az egyetlenhez
fordultam, kihez még fordulhattam: Armand-hoz. Armand-hoz, ki továbbra is ott élt a tőlem
kapott birtokon, ugyanabban a toronyban, ahol Magnus engem megteremtett, Armand-hoz, ki
még mindig igazgatta a továbbra is az én tulajdonomat képező vámpírszínházban viruló bokrot.
Armand-nak végül is nem tartoztam magyarázattal, ő viszont tartozott nekem valamivel.
Megrendültem, amikor kopogtatásomra kinyitotta az ajtót.
Mintha egy Dickens-regényből lépett volna elő, szolid, sima vonalú, fekete kabátjában.
Reneszánsz fürtjeit lenyírta. Örökifjú arcán egy Copperfield Dávid ártatlansága és egy Steerforth
büszkesége álcázta lelke igaz természetét.
Rám nézett, és egy pillanatra mintha vakító fény lobbant volna benne. Majd lassan
végigjártatta tekintetét vastagon forradásos kezemen-arcomon, és annyit mondott lágyan,
majdnem részvéttel:
– Gyere be, Lestat.
Kézen fogott, és együtt mentünk végig a házon, mit Magnus tornyának lábánál építtetett. A
gyászosan sötét hely tökéletesen illett e különös kor byroni borzalmaihoz.
– Tudod-e, hogy azt pletykálják, meghaltál valahol Egyiptomban vagy a Távol-Keleten? –
mondta sebesen, hétköznapi franciasággal, oly élénkséggel, amilyet még nem tapasztaltam nála.
Gyakorlott ügyességgel játszotta az élőlényt. – Elmentél a régi századdal, és azóta senki sem
hallott rólad.
– Gabrielle? – kérdeztem rögtön, azon csodálkozva, hogyhogy nem ezzel kezdtem már az
ajtóban.
– Senki se láttam, nem is hallott felőle, amióta itt hagytátok Párizst.
Ismét végigcirógatott a tekintete. Rosszul palástolt izgalom vibrált benne, valami láz, melyet
ugyanúgy éreztem, mint egy közeli tűz melegét. Tudtam, hogy a gondolataimban próbál olvasni.
– Mi történt veled? – kérdezte.
Nem tudta mire vélni a forradásaimat. Túl sok volt belőlük, túlságosan összefolytak. Olyan
támadás okozta őket, amelybe bele kellett volna halnom. Hirtelen pánikba estem, hogy
zavarodottságomban el találok árulni valamit, olyasmit, amit Marius valamikor rég megtiltott
elmondanom.
Ám csak Louis és Claudia története szakadt fel belőlem, hebegő féligazságokban, kivéve azt
az egyetlen sarkalatos pontot, hogy Claudia nem volt más, csupán egy kisgyerek.
Röviden beszámoltam neki a louisianai évekről, arról, hogyan támadtak végül ellenem
gyermekeim, pontosan úgy, ahogyan ő, Armand, megjósolta. Minden hátsó gondolat vagy gőg
nélkül elismertem, hogy igaza volt, és megmagyaráztam, hogy most a vérére van szükségem.
Kitálaltam neki minden kínomat, hadd mérlegelje, hadd hallja, hogy neki volt igaza. Ez ugyan
nem az egész történet, de általánosságban igazat kell adnom neki.
Bánat volt, amit utána az arcán láttam? Diadal bizonnyal nem lehetett. Diszkréten leste
kezemet, hogyan reszket, amikor gesztikulálok. Várt türelmesen, amíg el nem csuklott a hangom,
és nem találtam többé a megfelelő szavakat.
Egy kis adag a véréből meggyorsítaná gyógyulásomat, motyogtam. Egy kis adagtól kitisztulna
az elmém. Próbáltam minden erényes sértődöttség vagy fennhéjázás nélkül emlékeztetni, hogy
ezt a tornyot én adtam neki, ezt a házat az én aranyaimból építtette, a vámpírszínház még mindig
az enyém, igazán megtehetné most nekem ezt a semmit, ezt az intim szívességet. Visszataszító
naivsággal beszéltem, de hát ronccsá voltam verve, gyönge voltam, szomjaztam és féltem.
Nyugtalanított a tűz lobogása. Fényében képzelt arcok tűntek fel és merültek el a fülledt szoba
sötét faburkolatán.