Anne Rice Lestat a vámpír - Első

És még azt se mondhatom, hogy sajnálom Claudiát, hogy azt kívánom, bár sose láttam volna,
sose vettem volna el, ne sugdostam volna fülébe titkokat, sose hallottam volna csengő kacagását
a gázlánggal világított félhomályos szobákban, abban a túlságosan is emberi házban, hol úgy
éltünk lakkozott bútorok, megsötétedett olajfestmények, réz virágtartók között, ahogy
halandókhoz illik. Claudia volt az én sötét gyermekem, szerelmem, bűnömnek bűne. Claudia
összetörte a szívemet.
És 1860 tavaszának egy fülledten forró éjszakáján eljött egyenlíteni. Megigézett, csapdába
csalt, és addig döfködte kését elkábított, megmérgezett testembe, míg úgyszólván az utolsó csepp
vámpírvér is elfolyt belőlem ama néhány értékes másodperc alatt, amíg sebeim még
begyógyulhattak volna.
Nem kárhoztatom. A helyében talán magam is ezt tettem volna.
Sohasem fogom elfelejteni ezeket a hagymázas pillanatokat, nem száműzöm őket elmém
valamelyik felderítetlen tartományába. Engem Claudia fortélyos esze és akarata terített le,
ugyanolyan biztosan, mint a penge, mely torkomat szegte és kettéhasította szívemet. Amíg élek,
minden éjszakán emlékezni fogok ezekre a pillanatokra, az alattam megnyíló szakadékra, arra,
hogy majdnem lezuhantam a halandó halálba. Ezt Claudia adta meg nekem.
De ahogy patakzott a vérem, és vitte magával erőmet a látásra, hallásra, végül már a mozgásra
is, gondolataim mind visszább hátráltak az időben, túl e kárpitos-csipkefüggönyös édenben
pusztulásra lett vámpírcsalád teremtésén, vissza a mítoszok elmosódó ködös ligetébe, hol újra és
újra megtöretett a teste, kiontatott a vére a fák dionüszoszi ősistenének.
Ha értelme nem is, legalább csillogása volt az egybeesésnek, a régi téma meghökkentő
ismétlődésének.
Az isten meghal, az isten feltámad. Ezúttal azonban nincs megváltás.
Akasa vére, mondta Marius, átsegít olyan csapásokon, amelyekbe bármelyikünk
belepusztulna.
Később, alávetve a sötét, büdös mocsárba, éreztem, miként mozdul meg bennem a szomjúság,
miként tátogat szájam a poshadt vízben, miként keresi szemfogam a melegvérű lényeket, hogy
ráléphessek a hosszú visszaútra.
Három nappal később, amikor gyerekeim újból összevertek, majd egyszer s mindenkorra
otthagytak házunk izzó gyehennájában, megint a régiek – Magnus, Marius, Akasa – vére adott
erőt, hogy kimásszak a lángokból.
Gyógyító vér, friss átömlesztés híján az idő kényére-kedvére voltam bízva, hogy begyógyítsa
sebeimet.
Louis azt nem írhatta meg, mi történt velem azután, hogyan vadásztam évekig, kívülről
kerülgetve az embernyájat, mint ocsmány és nyomorék szörnyeteg, ki egyedül a zsengékre és
betegekre tud lesújtani. Állandóan rettegtem áldozataimtól, szöges ellentéte lettem a romantikus
démonnak félelmet szítottam kéjmámor helyett. Leginkább az Aprószentek egykor; mocskostoprongyos
kísérteteire emlékeztettem.
Sebeim szellememet, gondolkodásomat is megviselték. Ha pedig tükörbe mertem nézni, még
inkább elnyomorodtam lelkileg.
Mégse hívtam Mariust, egyszer sem próbáltam kinyúlni felé a mérföldeken át. Nem
rimánkodhattam gyógyító véréért. Inkább száz év a purgatóriumban, mint Marius ítélete! Inkább
elviselem a legcudarabb magányt, a legkomiszabb szenvedést, mint hogy arra kelljen rájönnöm,
Marius minden tettemről tud, és rég hátat fordított nekem.
Ami Gabrielle-t illeti, ki mindent megbocsátott volna, és vére oly erős, hogy legalább
meggyorsítsa gyógyulásomat, róla azt se tudtam, hol keressem.