Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Vaksága a mások indokaira vagy szenvedéseire éppúgy hozzátartozott Louis varázsához, mint
kócos, puha, fekete haja vagy zöld szemében az az örökös dúlt pillantás.
És minek beszélnék azokról az időkről, mikor összetörtén, szorongva jött hozzám, úgy
esdekelt, hogy ne hagyjam el soha, vagy mikor együtt sétáltunk és beszélgettünk, Shakespeare-t
játszottunk Claudia mulattatására, kart karba öltve vadásztunk a folyóparti kocsmákban, vagy
sötét bőrű szépségekkel valcereztünk a híres félvér bálokon?
Olvassák ki a sorok közül.
Az a lényeg, hogy becsaptam, amikor megteremtettem őt. Mint ahogy becsaptam Claudiát is.
Megbocsátom Louis-nak a szamárságokat, amiket irt, mert abban igaza van, hogy nem volt
jogunk arra a hátborzongatóan kielégült örömre, melyet mi hárman élveztünk a tizenkilencedik
század hosszú évtizedeiben. Körülöttünk sorra hunytak ki az ancien régime pávatoll színei,
Mozart és Haydn édes muzsikáját felváltotta a beethoveni bombaszt, amely időnként kínosan
emlékeztetett az én képzelt pokolharangjaim bongására.
Megvolt, amit akartam, amit mindig akartam. Megvoltak ők. Akár el [s felejthettem volna
Gabrielle-t meg Nickit, sőt Mariust is és Akasa üresen bámuló arcát, fagyos kezét, vérének
forróságát.
Csakhogy nekem mindig túl sok minden kellett. Mi értelme lett volna különben az életnek,
amit Louis ír le az Interjúban? Hát miért élünk olyan soká?
A tizenkilencedik században az európai írók „felfedezték” a vámpírokat. Lord Ruthvent, dr.
Polidori teremtményét az olcsó rémregények Sir Francis Varleyje követte, őutána jött a
felségesen buja Carmilla Karnstein grófnő, végül a vámpírok vámpírja, Drakula gróf, a szőrmók
transzszilvá-niai, aki azt képzelte, hogy denevérré tud változni, vagy tetszése szerint tünedezhet
el, ennek ellenére, nyilván a vicc kedvéért, gyík módjára szaladgál kastélya falán – és még egy
csomó hozzájuk hasonló, a „fantasztikus és rémmesékre” farkaséhes közönség jóllakatására.
Mi testesítettük meg a tizenkilencedik század eszményét arisztokratikus elzárkózásunkkal,
makulátlan eleganciánkkal, hajthatatlan könyörtelenségünkkel, szoros összetartásunkkal e más
vámpíroktól egyelőre még szűz földön, mely azonban már érett volt fajtánk számára.
Talán ráhibáztunk az egyetlen történelmi pillanatra, arra a tökéletes egyensúlyra a
szörnyűséges és az emberi között, amikor a „vámpírrománc”, melyet én találtam ki színes
brokátokban még a forradalom előtt, meglelte leghatásosabb keretét a lobogó fekete palástban,
fekete kürtőkalapban, a kislány ibolyalila szalaggal átkötött hajában, mely fénylő fürtökben
patakzott az áttetsző selyemruha puffos ujjara.
Mit műveltem én Claudiával? Mikor kell megfizetnem érte? Mennyire tette boldoggá, hogy ő
a Louis-t és engem összeforrasztó titok, holdfényes óráink múzsája, az egyetlen olyan báívány,
kit mindketten imádunk?
Szükségszerű volt-e, hogy ő, ki sohasem ölthetett női alakot, ő sújtson le démon apjára, ki e
porcelánbaba testre ítélte?
Hallgatnom kellett volna Marius intésére! Meg kellett volna állnom egy percre az óriási és
mámorító kísérlet előtt, mielőtt egy kisdedből vámpírt csinálok. Vennem kellett volna egy mély
lélegzetet.
Hanem tudják, olyan volt ez, mint Akasának hegedülni. Meg akartam csinálni. Látni akartam,
mi lesz egy ilyen csudaszép kislányból.
Ó, Lestat, bizonnyal megérdemelsz mindent, mi valaha is történt veled. Jó is, hogy nem halsz
meg, mert csakugyan a pokolba kerülnél.
Mért, hogy puszta önzésből nem hallgattam a jó tanácsra? Miért nem tanultam se Gabrielletől,
se Armand-tól, se Mariustól? Bár sose hallgattam én senkire. Valahogy nem vagyok rá képes.