Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Lenyűgözött az a naivsága, sajátos polgári hite is, hogy Isten még mindig Isten, akkor is, ha
elfordult tőlünk, és e reménytelen kis világnak az üdvözülés és az elkárhozás szab határt.
Louis szenvedő volt, aki még nálam is jobban szerette a halandókat. Néha eltűnődöm, nem azt
vártam-e tőle, hogy büntessen meg azért, ami Nickivel történt, nem azért alkottam-e, hogy legyen
lelkiismeretem, ki évről évre kiméri rám a megérdemelt büntetést.
Én egyszerűen csak szerettem őt. És mert kétségbeesetten meg akartam tartani, még
szorosabban magamhoz akartam kötni, a legbaljósabb pillanatban elkövettem a legönzőbb és
leghebehurgyább tettet, amelyre valaha vetemedtem élőhalott létem során. Ez lett a vesztem, ez a
bűn, amikor Louis-val és Louis-nak megteremtettem Claudiát, a lélegzetelállítóan gyönyörű
vámpírgyermeket.
Még hat évet se élt a teste, amikor elvettem, és noha meghalt volna, ha nem teszem (mint
ahogy Louis is meghal, ha nem veszem el őt is), ez olyan kihívás volt az istenek ellen, amelyért
Claudiának és nekem egyaránt meg kellett fizetnünk.
De Louis már elmesélte ezt a történetet az Interjúban, amelynek minden ellentmondása és
rettenetes félreértése ellenére is sikerült megragadnia azt a légkört, amelyben Claudia, Louis és
én találkoztunk, és együtt maradtunk hatvanöt éven át.
Ez idő alatt senki se akadt, ki hozzánk lett volna fogható, a selyembe-bársonyba öltözött
három öldöklő vadászhoz. Boldogan lubickoltunk a titokban és New Orleans rohamosan duzzadó
városában, mely fényűzéssel és kifogyhatatlan friss prédával kényeztetett bennünket.
Noha Louis nem tudta, amikor megírta a krónikáját, de hatvanöt év elképesztően hosszú
kapcsolat a mi világunkban.
Ami hazugságait és tévedéseit illeti, no jó, megbocsátom csapongó képzeletét, keserűségét és
hiúságát, mely végső soron sohasem volt olyan vészes. Felerészt se árultam el neki, mennyire
hatalmas vagyok, és jól is tettem, mert ő már akkor is összelappadt a bűntudattól és az
önutálattól, ha a tulajdon hatalmának csak felét merészelte is használni.
Rejtély volt neki még a tulajdon feltűnő szépsége és hervadhatatlan bája is. Ha azt olvassák a
vallomásában, hogy azért csináltam belőle vámpírt, mert szemet vetettem az udvarházára, akkor
ezt, úgy hiszem, nyugodtan írhatják inkább a szerénység, mint a butaság számlájára.
Az meg érthető, ha bugrisnak tartott. Ő finnyás és gátlásos középosztálybeli volt, akinek a
többi ültetvényeshez hasonlóan az volt a leghőbb vágya, hogy igazi arisztokratának nézzék,
holott életében se látott mágnást, én viszont olyan feudális nagyurak hosszú sorától származtam,
akik vacsora közben lenyalták az ujjúkat, és a válluk fölött dobálták hátra a csontokat a
kutyáknak.
Leírja, miként játszadoztam ártatlan idegenekkel; csak azért barátkoztam össze velük, hogy
aztán megöljem őket. Miből tudhatta volna, hogy úgyszólván kizárólag hamisjátékosokra,
tolvajokra és gyilkosokra vadászom, nem is remélt hívséggel ragaszkodva a gonosztevők
öldöklésére tett kimondatlan fogadalmamhoz? (A fiatal Freniere például, az az ültetvényes, kit
Louis oly reménytelenül romantikus színekben ábrázol, valójában kéjgyilkos volt, hamiskártyás,
a legjobb úton afelé, hogy családja birtokát is elkótyavetyélje adósságai fejében, amikor
lecsaptam. A szajhák pedig, kikből egyszer Louis bosszantására ott az orra előtt lakomáztam,
megmaszlagoltak és kizsebeltek nem egy tengerészt, kiket senki sem látott élve többé.)
Mit számítanak ilyen semmiségek? Azt mesélte, amit hitt.
Louis igazán a gyarlóságok tükre volt, a legelbűvölőbben emberi ördög-fajzat, kit valaha
ismertem. Még Marius sem bírt volna elképzelni ily kedves és figyelmes teremtményt, minden
ízében úriembert, aki még arra is megtanította Claudiát, miként használja az ezüst evőeszközt,
holott neki aztán, egyem azt a drága kis fekete szívét, igazán nem volt szüksége késre-villára.