Anne Rice Lestat a vámpír - Első

mindennek lett értelme. Mindig megpróbáltuk elnyújtani, addig, amíg valamelyikünk okvetlenül
ki nem bökte: „Sehogy se találom a fonalat, szerintem elmúlt már az Arany Pillanat.”
Ezen az éjszakán, miközben az ablakból néztem a holdat a hegyek fölött, azt mondtam az
Arany Pillanatban: nem is olyan borzasztó, hogy nem Párizsban vagyunk, nem az Operában vagy
a Comédie-ben várjuk, mikor megy föl a függöny.
– Te és a párizsi színházak! – mondta Nicolas. – Akármiről beszéljünk, mindig a színháznál és
a színészeknél lyukadsz ki…
Barna szeme nagyon nagy volt és bizakodó. Még részegen is nettül festett párizsi, piros
bársonykabátjában.
Színészek és a színésznők varázsolnak – vágtam rá. – Odaparancsoltak dolgokat a színpadra,
kitalálnak, alkotnak. „a No ha majd meglátod, hogy folyik a festett képükön az izzadság a
rivaldafényben!
Már megint! És te, aki mindent föladtál a hegedülésért? Hirtelen borzasztóan elkomolyodott,
és úgy sütötte le a szemét, mint aki tulajdon vívódásai terhe alatt roskadozik. – Azt tettem –
ismerte el.
Már az egész falu tudta, hogy háborúban áll az apjával. Nem akart visszamenni a párizsi
iskolába.
– Életet adsz, mikor játszol! – érveltem. – A semmiből teremtesz valamit! Valami jó történik
általad. Szerintem ez áldás.
– Muzsikálok, és boldog vagyok tőle. Mi ebben az áldás vagy a jó? Ellegyintettem a
cinizmusát, ahogy szoktam.
– Én olyanok között élek évek óta, akik semmit se alkotnak, és semmin se változtatnak. A
színészek és a muzsikusok szentek az én szememben.
– Szentek? Áldás? Jóság? Lestat, el vagyok ájulva, hogy miket mondasz! Mosolyogtam, és
megráztam a fejem.
– Nem érted. Én az emberek jelleméről beszélek, nem a hiedelmeikről. Azokról beszélek, akik
nem fogadnak el egy értelmetlen hazugságot, csak azért, mert beleszülettek. Azokra célzok, akik
valami jobbat akarnak. Dolgoznak, áldozatokat hoznak, csinálnak valamit…
Ez megindította Nicolas-t, jómagam pedig kissé elcsodálkoztam, hogy én mondom ezt.
Ugyanakkor azt is éreztem, hogy sebet ejtettem rajta.
– Áldott dolog ez – mondtam –, szentség. És jó is, akár van Isten, akár nincs. Ugyanúgy
tudom, mint ahogy azt tudom, hogy odakint ott vannak a hegyek, és a hold süt.
Szomorúan nézett rám. Még mindig sebzettnek látszott. Egyelőre azonban nem gondoltam
erre.
Anyámmal folytatott beszélgetésemre gondoltam, és arra az elvemre, hogy nem lehet
egyszerre jónak lenni és a családommal is dacolni. De ha hinném is, amit mondtam…
Ekkor megkérdezte, mintha olvasna a gondolataimban:
– De te el is hiszed ezt?
– Talán igen, talán nem – válaszoltam. Nem bírtam elviselni, hogy ilyen szomorúnak lássam.
Azt hiszem, leginkább ezért meséltem el neki, hogyan szöktem meg a komédiásokkal. Azt is
elmondtam, amit még anyámnak sem árultam el a – a néhány nap boldogságot, amit a
színészektől kaptam.
– Mármost hogy lehetne rossz ennyi boldogságot adni és kapni? Életet vittünk abba a városba
a játékunkkal. Varázslat ez, én mondom neked Meg tudja gyógyítani a beteget, meg bizony.
A fejét rázta. Tudtam, hogy el szeretne mondani dolgokat, de az irántam érzett tiszteletből
hallgat róluk.
– Nem érted, ugye?