Anne Rice Lestat a vámpír - Első

fölött, a két pár tiszta topánt. S Tudtam, hogy a Sötétlő Erdő legtávolabbi, legeldugottabb
helyőrségében vagyok. Ez itt az én hazám, és addig maradok itt, amíg Nouvelle-Orleans áll. Ez a
törvénytelen hely minden szenvedésemre balzsamot kínál, • t még nagyobb gyönyörűség lesz
megkaparintani azt, amire vágytam.
Mégis, voltak pillanatok azon az első éjszakán a bűzölgő kis paradicsomban, mikor minden
sötét hatalmam ellenére azon imádkoztam, hadd lehessek csak egy kicsit olyan, mint a halandók.
Lehet, hogy nem is voltam az az egzotikus számkivetett, kinek képzeltem magamat, csupán
emberi lélek, elmosódó nagyításban.
Ősi igazságok, ómágia, forradalom és újítás, minden összeesküszik, hogy eltérítsen bennünket
attól a szenvedélytől, mely előbb-utóbb valamennyiünket legyőz.
És ennyi sokféleségtől fáradtan, arról a régmúlt időről álmodunk, amikor ott ültünk anyánk
ölében, és a vágyak tökéletes beteljesülése volt minden csók. Mi mást tehetünk, mint kapkodunk
az ölelésért, mely egyformán ígér mennyet és poklot és halált, halált és halált.
Epilógus
Interjú a vámpírral
1
Itt érnek véget az ifjú Lestat vámpír tanulóévei és kalandjai, ezzel végződik a mese, amelyet
minden intelem és tilalom ellenére el akartam mondani az Óvilág mágiájáról és misztériumairól.
Az én történetem azonban még nem fejeződött be, akármennyire viszolyogjak is a folytatástól.
Pedig legalább röviden át kell tekintenem a fájdalmas eseményeket, amelyek eredményeként
1929-ben úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni a földbe.
Ez száznegyven évvel azután történt, hogy elhagytam a szigetet. Mariust nem láttam soha
többé. Gabrielle-t is elveszítettem szem elől. Eltűnt azon a kairói éjszakán, sem halandó, se
halhatatlan nem hozott többé hírt felőle.
Egyedül voltam, fáradt voltam, testben-lélekben agyonsebzett voltam, amikor a huszadik
században megástam síromat.
Leéltem az „emberöltőt”, ahogyan Marius tanácsolta. Nem ő tehet róla, ha a magam módján
éltem és rettentő hibákat követtem el.
Élményeimet minden más emberi tulajdonságnál hathatósabban formálta az akarat. Minden
jövendölés és jó tanács ellenére szokás szerint tragédia és romlás járt a nyomomban. Bár azt azért
nem tagadhatom, hogy megkaptam a jutalmamat is. Volt majdnem hetven évig két vámpírfiókám,
Louis és Claudia. A legpompásabb halhatatlanok közé tartoztak, kik valaha jártak e földön, és
olyanok lettek, amilyeneknek én akartam őket.
Alighogy megérkeztem a kolóniára, halálosan beleszerettem Louis-ba, egy sötét hajú, szép
szavú, finomkodó, polgári származású fiatal ültetvényesbe, aki cinizmusával és önpusztító
hajlamaival szakasztott mása volt Nicolas-nak.
Megvolt benne Nicki sötét szenvedélye, lázadása, torz tehetsége a hívő hitetlenségre és a
kétségbeesésre.
Ő azonban sokkal nagyobb hatalommal bírt fölöttem, mint Nicolas bármikor. Még a
legkegyetlenebb pillanataiban is csak a gyöngédséget ébresztette föl bennem. Elbűvölőnek
találtam bizonytalan tétovaságát és azt a rajongást, amellyel minden szavamon és gesztusomon
csüggött.