Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Odaértünk a szirthez, és én megláttam a mélyben a gályát. Lehetetlennek látszott leereszkedni
a lépcsőn, de nem is ez volt az igazi képtelenség, hanem az, hogy nekem most, ebben a
pillanatban el kell hagynom Mariust és a szigetet.
– Nem kell lekísérned! – vettem ki a kezéből a táskát, és iparkodtam, hogy ne legyen csüggedt
és keserű a hangom. Végül is én csináltam a bajt. – Inkább nem sírnék idegenek előtt. Itt válunk
el.
– Bárcsak lett volna még néhány közös éjszakánk, hogy nyugodtan megbeszéljük, mi történt!
Szeretetem azonban elkísér. Próbáld nem elfelejteni, amit mondtam. Ha majd ismét találkozunk,
annyi mesélnivalónk lesz egymásnak…
Elhallgatott.
– Mi az, Marius?
– Mondd meg igaz lelkedre! Bánod, hogy elmentem hozzád Kairóba? Bánod, hogy
idehoztalak?
– Hogy bánhatnám? Csak azt bánom, hogy el kell mennem. És mi lesz, ha nem talállak majd,
vagy te nem találsz engem?
– Ha eljön az idő, meg foglak találni – nyugtatott meg Marius. – Sose feledd: van hozzá erőd,
hogy hívj, ahogy már megtetted. Ha meghallom hívásodat, olyan távolságokat is át tudok hidalni
válaszommal, amire egyedül nem lennék képes. Ha eljön az idő, válaszolni fogok. Ebben biztos
lehetsz.
Bólintottam. Annyi mindent lehetett volna még mondani, ám én egy szót se szóltam.
Hosszan megöleltük egymást, aztán megfordultam, és lassan elkezdtem ereszkedni. Tudtam,
hogy meg fogja érteni, ha nem nézek hátra.
17
Nem is tudtam, mennyire kívánom a „világot”, amíg hajóm be nem nem futott a posványos
Bayou St. Jeanon Nouvelle-Orléans városába, és én meg nem láttam az ég fénylő háttere előtt a
mocsár cakkos, fekete vonalát.
Felvillanyozott, ugyanakkor mélységes alázattal töltött el, hogy fajtánkból én vagyok az első e
határtalan földeken.
Még föl se virradt az első reggel, mikor én már ugyanúgy beleszerettem a nyirkos síkvidékbe,
mint annak idején a száraz és rekkenő Egyiptomba, idővel pedig jobban megszerettem minden
más helynél.
Itt olyan erősek voltak az illatok, hogy ugyanúgy lehetett érezni a haragoszöld lombok, mint a
rózsaszín és sárga virágok szagát. A siralmas kis Place d'Armes és az aprócska székesegyház
mellett hömpölygő barna folyamóriáshoz képest eltörpültek a hajdan látott híres folyók.
Senkitől sem zavartatva, észrevétlenül földerítettem a rozzant kis kolóniát, a sáros utcákat,
gyalogjáró pallókat, a dutyi mellett lebzselő szutykos spanyol katonákat. Kujtorogtam a vízparti
veszedelmes putrikban, ahol hajósok verekedtek és kártyáztak sötét bőrű, bájos antillai nők
társaságában, majd ismét odakint kószáltam, bámulva a villámot, hallgatva a mennydörgés tompa
dübörgését, élvezve a nyári zápor selymes melegét.
Csillogtak a holdsugárban az alacsony ereszű kis tanyák. Játszott a fény az előkelő spanyol
házak vaskapuján, vibrált a frissen mosott üvegablakon lógó valódi csipkefüggöny mögött.
Járkáltam a városfalakig húzódó kezdetleges házikók között, beleselkedtem az ablakokon a
szobákba, az aranyfüstös bútorokra, a civilizáció zománcos törmelékeire, melyek fölbecsülhetetlen
értékűnek, kifinomultnak és elszomorítónak tűntek ezen a barbár helyen.
Néha egy látomás jött a posványon át: valódi francia úriember, divatos kabátban, hószín
parókával, krinolinos feleséggel, mögöttük fekete rabszolga hozta, magasra tartva a folyós sár