Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Hallgass rám – szólt. – Innen egyenesen nyugatra van egy sziget, mely nem tartozik a
védelmem alá; van ott az északi fokon egy régi görög város, ahol a matrózkocsma egész éjszaka
nyitva áll. Menj most oda a csónakon. Vadássz és feledd el, ami itt történt. Szedd össze új erődet,
mit tőle kaptál, ám próbálj meg nem gondolni rájuk. És mindenekelőtt nehogy forralj valamit
Enkil ellen! Hajnal előtt gyere vissza a házba. Nem lesz nehéz. Tucatnyi ablak és ajtó lesz nyitva.
Most pedig tedd, amit mondtam, a kedvemért.
Bólintottam. Ez volt az egyetlen, ami most elszórakoztathatott, elhessenthetett minden
emelkedett vagy őrjítő gondolatot: embervér, emberi vergődés, emberhalál.
Egyetlen tiltakozó szó nélkül odagázoltam a sekély vízben a csónakhoz.
Hajnal felé szemügyre vettem magamat a matrózkocsma mocskos odújának falára szögezett
tükörcserépben. Láttam magam brokátkabátban csipkésen, ölestől kitüzesedett arccal, és láttam a
hátam mögötti asztalra rogyott hullát. Még mindig markolta a kést, mellyel torkomat akarta
szegni. Ott volt a flaska is, benne a mákonnyal kevert bor, melyet addig utasítottam vissza
dévajkodva, míg ő méregbe gurulván meg nem próbálkozott a végső eszközzel. Társa holtan
hevert az ágyon.
– Csak nem Lestat vámpírhoz van szerencsém? – néztem rá a tükörben a szőke fiatal kéjencre.
De mikor lefeküdtem aludni, a világ minden vére sem tarthatta vissza a szörnyűségeket.
Állandóan ő járt az eszemben, azon emésztődtem, vajon az ő nevetését hallottam-e álmomban
tegnap éjszaka. Addig tépelődtem, miért nem üzent semmit a vérrel, amíg le nem csukódott a
szemem, és ekkor hirtelen visszajöttek a képek, kuszán, gyönyörűen, varázslatosán. Együtt
sétáltunk egy folyosón – nem itt, de mégis egy ismerős helyen. Azt hiszem, egy palotában volt,
hol Haydn komponált, és Akasa könnyedén csevegett, ahogy szokott: Mesélj majd el mindent,
miben hisznek az emberek, mi hajtja a kerekeket, mik ezek a csodálatos találmányok… Fehér
tolldíszes, széles karimájú, divatos, fekete kalapot viselt, áll alatt megkötött fehér fátyolszalaggal,
és arca maga volt a kezdet, az ifjúság.
Kinyitottam a szemem. Tudtam, hogy Marius már vár reám. Előjöttem a kamrából. O az üres
hegedűtok mellett állt, háttal a tengerre nyíló ablaknak.
– Most menned kell, fiam – mondta szomorúan. – Reménykedtem, hogy több idő jut nekünk,
ám ez lehetetlen. Vár a hajó.
– Azért, amit tettem? – kezdtem siralmasan. Tehát kitaszítanak?
– Enkil szétverte a kápolnát – szólt Marius, de a hangja nyugalomra intett. Átkarolta vállamat,
útitáskámat a másik kezébe fogta, és elindultunk az ajtó felé. – Most menj el, mert ez az egyetlen,
ami lecsillapíthatja, de azt szeretném, hogy ne dühére emlékezz, hanem arra, amit mondtam, és
hidd el, hogy egyszer találkozunk mi még.
– Te félsz tőle, Marius?
– Ó, dehogy, Lestat. Ne vidd magaddal ezt az aggodalmat. Csinált mar ilyesmit azelőtt is
hébe-hóba. Meg vagyok győződve róla, hogy nem tudta hogy mit művel. Annyit tud csak, hogy
valaki odaállt Akasa és őközé. Csak idő kell neki, hogy visszasüllyedjen.
Megint az a szó. Visszasüllyedjen.
– Akasa pedig úgy ül, mintha sose mozgott volna, igaz? – kérdeztem.
– Menj most, hogy ne ingereld! – kérte Marius, majd kivezetett a házból szirt oldalába vágott
lépcsőhöz, és eközben így folytatta:
– Noha képesek vagyunk tárgyakat mozgatni és felgyújtani puszta akarattal, ez az ártó erőnk
nem lépi túl tartózkodási helyünk közvetlen környezetének határait. Ezért szeretném, ha még ma
éjszaka elhagynád a házat, és elindulnál Amerikába. Térj vissza minél előbb, mikor ő már
lehiggadt és nem emlékszik többé, én azonban mindenre emlékezni fogok, és várok rád.