Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Úgy bánom, hogy megtettem! Esküszöm, hogy bánom! Nem gondoltam…
– Azt ne mondd, hogy sajnálod! – szólt nyugodtan Marius. – Dehogyis bánod te, hogy
megtörtént, és miattad történt, most, amikor biztonságban vagy, és nem tapostak szét a kápolna
padlóján.
– De ez nem igaz! – ellenkeztem, és sírva fakadtam. Előhúztam zsebkendőmet, a
tizennyolcadik századi úri viselet legelegánsabb kiegészítőjét, és felitattam arcomról a vért.
Éreztem Akasa karját, Akasa vérét, Enkil kezét. Megint lejátszódott bennem minden. Ha Marius
nem érkezik idejében…
– De mi történt, Marius? Te mit láttál?
– Szeretném, ha olyan messze mennénk, ahol nem hallja – felelte fáradtan. – Őrültség olyat
mondani vagy gondolni, ami még jobban felzaklathatja. Hagynom kell, hogy visszasüllyedjen.
Most őszintén haragosnak látszott, és hátat fordított nekem. De hogy tudnék nem gondolni rá?
Bárcsak felnyithatnám a fejemet, és kitéphetném belőle a gondolatokat, melyek úgy száguldottak
át rajtam, akár az ő vére. Benne még mindig élt az elme, az étvágy, a tüzes lélek, melynek heve
folyékony villámként cikázott ereimben. Biztos, hogy Enkil tartja a tetszhalálban! Gyűlöltem
Enkilt, szerettem volna elpusztítani. Agyam őrült ötletekkel dobálózott; hogy Enkilt meg lehetne
semmisíteni valahogy, nekünk nem esne bajunk, addig, míg megvan Akasa!
Ostobaság, hiszen elsőnek Enkilbe bújt belé az ördög. És ha mégse? – Hagyd ezt abba, fiam! –
csattant föl Marius.
Megint elkezdtem sírni. Megtapogattam a nyakamat, ott, ahol ő érintette, lenyaltam ajkamról a
vérét. Felnéztem a csillagokra. Még ezek az örökkévaló, szelíd lények is értelmetlennek,
baljósnak tűntek. Torkomban fenyegetően dagadt a sikoltás.
Gyengült Akasa vérének hatása. Elhomályosult az első tiszta látomás, testem az én testem lett
ismét, talán egy kicsit acélosabb. Ám a varázslat már oszladozott, csak valami emléknél erősebb
maradt meg bennem a kettőnket összekötő vérkörről.
– Mi történt, Marius? – ordítottam túl a szelet. – Ne haragudj rám, ne fordulj el tőlem! Nem
bírom…
– Csss, Lestat! – szólt reám. Visszajött, és karon fogott. – Ne emészd magad az én haragomon.
Semmi az, és nem ellened irányul. Adj még egy kis időt, hogy összeszedhessem magam.
– De azt láttad, hogy mi történt közte és közöttem?
A tengert nézte. A víz koromfekete volt, a tajték habfehér.
– Igen, láttam – felelte végül.
– Levittem a hegedűt, és játszani akartam nekik, azt képzeltem… – Igen, persze, tudom…
– …hogy a zene majd hatni fog rájuk, főleg az ilyen zene, az ilyen különös, lidérces zene,
tudod, milyen a hegedű…
– Igen…
– Marius, ő adott nekem… ő… és el is vett…
– Tudom.
– Enkil tartja itt! Ő tartja rabságban!
– Lestat, könyörögve kérlek… – Fáradtan, szomorúan mosolygott. Vesd börtönbe, Marius,
ahogy ők csinálták, és engedd szabadon Akasát!
– Álmodsz, gyermekem – mondta Marius. – Álmodsz. Megfordult, otthagyott, intve, hogy
most ne zavarjam. Lement a vízig, ott járkált fel-alá a hullámok nyelvei között.
Igyekeztem lecsillapodni. Képtelen voltam elhinni, hogy valaha is éltem másutt, mint ezen a
szigeten, hogy a közelben halandók léteznek, és e nedvesen fénylő szirteken túl senki sem sejti,
mily félelmesek és tragikusak Azok, Akiket Őrizni Kell.
Marius végre visszajött hozzám.