Anne Rice Lestat a vámpír - Első

hangosabban, még fülsértőbben sikítva lógott a hátán, karjával húzta volna hátra a nyakát.
Szemöldöke összefonódott, fekete haja lobogott.
De még a fehéren izzó hangon át is hallottam, mit mond Marius Enkilnek az ajtó előtt.
Úgy öld meg, Enkil, hogy örökre elveszem tőled Akasát, ő pedig segíteni fog nekem!
Esküszöm!
Hirtelen csend lett megint, siketítő csend. Nyakam két oldalán melegen harmatozott a vér.
Akasa oldalt lépett, előrenézett. Az ajtószárnyak fölpattantak, nekicsapódtak a szűk vajat
kövének. Hirtelen ott állt fölöttem Marius, és két kézzel nyomta Enkil vállát, aki mintha
moccanni se bírt volna.
A láb végighorzsolta a gyomromat, aztán lesiklott rólam. Marius valamit mondott, amit csak
gondolatban hallottam. Kifelé, Lestat! Fuss!
Kínkeservesen fölültem. Lassan vezette őket a szentségház felé, ők pedig most nem előre
néztek, hanem Mariust bámulták. Akasa Enkil karját markolta, és újra szenvtelen volt az arcuk.
Most vettem észre először a szenvtelenségben a fásultságot, csakhogy már nem a kíváncsiság
lappangott álarca mögött, hanem a halál.
– Fuss, Lestat! – szólt még egyszer, hátra se nézve Marius, én pedig engedelmeskedtem.
16
A terasz legtávolabbi zugában álltam, mikor Marius végre belépett a kivilágított szalonba.
Minden eremben perzselt a hőség, úgy lélegzett, mintha önálló életet élne. Elláttam a
messzeségbe, túl a szigetek elmosódó sötét tömegén. Hallottam egy hajót a távoli part mentén.
Csak arra bírtam gondolni, hogy ha Enkil ismét nekem támad, átugrom a korláton. Beleugrom a
tengerbe, és úszom. Még mindig éreztem kezét a halántékomon, lábát a mellkasomon.
Dideregve támaszkodtam neki a kőkorlátnak. Kezem még mindig véres volt arcom sebeitől,
amelyek azóta teljesen begyógyultak.
– Sajnálom. Sajnálom, hogy megtettem – kezdtem rá, ahogy Marius kijött a szalonból. – Nem
tudom, miért tettem. Nem kellett volna. Sajnálom, úgy sajnálom, esküszöm, hogy sajnálom,
Marius. Soha többé nem teszek semmit, amire azt mondod, hogy ne tegyem.
Állt összefont karokkal, és villámló szemmel nézett rám.
– Lestat, mit mondtam neked tegnap éjszaka? Micsoda gazember vagy te!
– Ne haragudj, Marius, kérlek, bocsáss meg! Azt hittem, nem fog történni semmi. Teljesen
biztos voltam benne, hogy semmi sem fog történni…
Intett, hogy fogjam be a szám, és jöjjek utána, le a sziklákra, azzal már át is siklott a korláton,
és én követtem. Volt bennem valami bizonytalan öröm, hogy ilyen könnyen megy, de még
mindig túlságosan bódult voltam ahhoz, hogy ilyesmivel törődjek. Illatként járt át Akasa, pedig
nem is volt illata, hacsak a tömjén- és virágszag nem itatta át merev fehér bőrét. Mily sajátosan
törékeny volt keménysége ellenére is!
Addig csúszkáltunk a görgeteg sziklák között, míg oda nem értünk a fehér partra. Némán
sétáltunk, néztük a tajtékot, mely szétporlott a sziklákon, vagy hószín ujjakkal nyúlt felénk a
kemény fehér homokon. Fülemben minden mást elfojtva süvített a szél, én pedig most is
iszonyúan magányos lettem tőle.
Fokozatosan lecsillapodtam, ugyanakkor egyre felajzottabb lettem. Nyomorúságosan éreztem
magamat.
Marius átkarolt, ahogy Gabrielle szokott, engem pedig nem érdekelt hová megyünk.
Meglepődtem, mikor odaértünk egy kis öbölhöz; egyetlen dereglye horgonyzott a part mentén,
egyetlen pár evezővel.
Megálltunk, és én megint rákezdtem: