Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Ó, Istenem, Marius! – Megfordultam, rohantam az ajtóhoz, amely becsapódott előttem, úgy
megütve arcomat, hogy térdre estem. A hang mindegyre sikított, és én zokogtam.
– Marius, Marius, Marius!
És ahogy hátrafordultam, mert tudni akartam, mi fog történni velem, láttam, amint a királyné
rálép a hegedűre, mely szétpukkant, és szilánkokra hullott a sarka alatt. De a hang, melyet dalolt,
elhalkult, majd szertefoszlott.
Én pedig ott maradtam siketen a csöndben. Még azt se hallottam, hogy mindegyre Marius után
jajgatok, amíg feltápászkodom.
Csengett, csillámlott a csend. Ő ott állt velem szemben, fehér homlokán vékony barázda,
fájdalmasan, kérdőn nézett rám összevont fekete szemöldöke alól. Halvány rózsaszín ajka
megnyílt, kilátszott hegyes szemfoga. Segíts, Marius, segíts, segíts, dadogtam, gondolatban
hallva csupán a hangomat. Ekkor átkarolt, közelebb vont magához, megfogta a tarkómat,
pontosan úgy, ahogy Marius mesélte, és gyengéden, nagyon gyengéden odahúzta a fejemet a
nyakához.
Nem tétováztam. Nem gondoltam rá, hogy az ölelő karok szempillantás alatt kiszoríthatják
belőlem a szuszt. Fogam áttörte bőrének vékony jéghártyáját, és párologva zúdult a számba a vér.
Ó, igen, igen… ó, igen. Átfogtam a bal vállát, hozzásimultam, az én élő szobromhoz, nem
számított, hogy keményebb mint a márvány, olyannak kellett lennie, tökéletes volt, az én Anyám,
szerelmesem, hatalmasom, a vér pedig tüzes kacsokkal hálózta be minden lüktető porcikámat.
Szája megérintette a nyakamat, engem csókolt, az eret csókolta, amelyben az ő vére vágtatott.
Ajka megnyílt, és miközben én teljes erőmből szívtam magamba a vérét, megéreztem nyakamon
a szemfogak félreismerhetetlen szúrását.
Minden eremből hirtelen feléje áradt a vérem, mint ahogy belőle énfelém.
Láttam és istenien éreztem a csillogó áramkört, és nem létezett más, mint egymás torkára
forrott szánk és a vér fáradhatatlan lüktetése. Nem voltak álmok, nem voltak látomások, ez volt
csak, ez, fenségesen, fülsiketítőén, tüzesen, és csak az volt a fontos, csak az, hogy sose legyen
vége. Eltűnt az a világ, hol a dolgoknak van súlyuk, kiterjedésük és megszakítják a fényfolyót.
De most beletolakodott valami félelmetes, rút hang: szikla recsegése, kövön vonszolt kő
csikorgása. Marius jön. Ne, Marius, ne gyere! Menj vissza, ne nyúlj hozzánk! Ne válassz el
bennünket!
De nem Marius volt az ijesztő hang, nem ő tolakodott ide, hirtelen széttörve mindent, nem ő
tépett le a hajamnál fogva Akasáról, hogy számból fröcskölt a vér, hanem Enkil. A két hatalmas
kéz megragadta a halántékomat.
Államon patakzott a vér. Láttam Akasa megütött arcát, láttam, amint odakap Enkilhez.
Szemében halandó harag lángolt, csillogó, fehér tagjai életre keltek, és belemarkolt a fejemet
szorító kézbe. És hallottam a hangját, sikított, vijjogott, még hangosabban, mint ahogy énekelt.
Szája sarkán kicsordult a vér.
Nem láttam, nem hallottam a hangjától. Millió pehelyre hullott a kavargó sötétség. Repedezett
a koponyám.
Enkil térdre kényszerített, fölém hajolt, és én hirtelen megláttam az arcát. A szokott
szenvtelenség ült rajta, csupán feszülő izmai éltek.
Akasa mindent elnyelő sikolyán túl is hallottam, amint mögöttem megnyikordult az ajtó.
Marius dörömbölt rajta, majdnem olyan hangosan üvöltve, ahogy a királyné vijjogott.
Vérzett a fülem a rikoltásától. Valamit motyogtam.
Hirtelen elengedte halántékomat a sziklasatu. A padlóra zuhantam, elterültem. Éreztem
mellkasomon lábának jeges nyomását. Még egy pillanat, és kitapossa a szívemet. Akasa még