Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Ám csak mentem lefelé, és a gondolatbuborékok ugyanolyan gyorsan pattantak szét, ahogy
keletkeztek. Megint lázban égtem, amit még cudarabbá tett a szomjúság, noha a kettőnek semmi
köze sem volt egymáshoz.
És az utolsó fordulóhoz érve láttam, hogy a kápolna ajtaja tárva-nyitva, és árad ki a lépcsőre a
lámpafény. Bódító, fojtogató erővel rohant meg a virág- és tömjénillat.
Közelebb osontam és – magam se tudom, miért – két kézzel szorítottam magamhoz a hegedűt.
És láttam, hogy a szentségház ajtaja is nyitva van, és ott ülnek ők.
Valaki virágot hozott nekik. Valaki tömjént tett az aranytányérokra. Beléptem a kápolnába, és
megtorpantam a küszöbön. Megint úgy tűnt, mintha engem néznének.
Fehérek voltak, oly fehérek, hogy el sem tudtam képzelni őket bronzbarnának, és oly
keményeknek látszottak, akárcsak ékköveik. Akasa felkarján aranykígyó, mellén többsoros
nyakék. Enkil derekán parányi redőt vet a hús a patyolat szoknya széle felett.
Akasa arca keskenyebb volt, az orra cseppet hosszabb. Enkilnek a szeme volt valamivel
hosszúkásabb, súlyosabb szemhéjak között. A hosszú, fekete sörény azonban egyformának
látszott mindkettejükön.
Nehezen kapkodtam a levegőt. Hirtelen elgyöngültem, mélyen beszívtam a virág és a tömjén
illatát.
A lámpafényben ezer apró aranyflitter táncolt a falakon. Lenéztem a hegedűre, úgy próbáltam
visszaemlékezni az ötletemre. Végigfuttattam ujjaimat a fán. Ok vajon milyennek látják a
hangszert?
Fojtottan elmagyaráztam, mi ez, és hogy szeretném, ha ők is hallanák, hogy igazából nem
értek hozzá, de azért megpróbálom. Olyan halkan motyogtam, hogy magam se értettem, ők
azonban bizonyára hallották, ha odafigyeltek.
Vállamhoz illesztettem, állam alá szorítottam a hegedűt, és fölemeltem a vonót. Behunytam a
szemem, zenére gondoltam, Nicki zenéjére, hajladozó testére, ujjaira, amint acélos erővel
tolmácsolják lelkének üzenetét.
Belevágtam, a zene feljajdult, visszahullott táncoló ujjaim alatt. Dal volt, hiszen tudok én
dalolni. Tisztán, tömören visszhangzóit a szűk szobában, úgy sírt könyörögve, ahogyan egyedül a
hegedű képes. Eszeveszetten játszottam, lengtem előre-hátra, elfelejtettem Nickit, elfelejtettem
mindent, nem létezett semmi, csupán a hangszer az ujjaim alatt, és a felismerés, hogy sikerült, ezt
én csinálom, ezt, ami lecsap és fölszárnyal, mind hangosabban áradva a szenvedélyesen
suhogtatott vonó alól.
Együtt daloltam vele, először zümmögve, majd fennhangon, és elmosódott körülöttem az
aranyozott kis kápolna. Hirtelen mintha erősebb lett volna a hangom, érthetetlenül erős, oly tiszta
és magas, mely nem jöhetett az én torkomból, mégis hallatszott, szépséges volt, egyenletes,
kitartó, egyre harsányabb, míg végül a fülemet hasogatta. Hegedültem, mind lázasabban, mind
szilajabban, hallottam zihálásomat, és hirtelen rádöbbentem hogy nem én adom ki a furcsa magas
hangot!
Ha nem hallgat el, a fülemen fog dőlni a vér. De nem én adtam ki! Továbbra is muzsikálva,
dacolva a fejemet fűrészelő fájdalommal, előrenéztem, és megláttam Akasát fölállva, hatalmasra
nyitott szemmel, tökéletes O betűvé kerekedett szájjal. Belőle jött a hang, ő adta ki magából.
Kinyújtott karokkal közeledett felém a tabernákulum lépcsőin, hangja úgy hasogatta
dobhártyámat, mint az acélpenge.
Sötét lett. A hegedű koppanva hullott a kőpadlóra. A fejemhez kaptam a két kezem.
Sikoltottam és sikoltottam, ám a hang elnyelte a sikolyt.
– Hagyd abba! Hagyd abba! – üvöltöttem. Akkor megint kigyúlt a fény, ő ott állt előttem, és
felém nyújtotta kezét.