Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Búsultam, nyomorúságosan éreztem magam. És akkor még itt volt az ötlet is.
Nem őelőtte csinálom, hanem loppal, titokban, hogy ne érezzem olyan szamárnak magam.
Egyedül megyek.
Ne! Ne csináld! Úgy sincs értelme. Semmi se fog történni, hiába csinálod.
Akkor meg miért ne tegyem meg? Miért ne máris?
Megint elkezdtem kószálni, könyvtárban, folyosókon, a majmos-madaras szobákban, és
másutt, ahol még nem jártam.
De az ötlet csak nem akart kimenni a fejemből. A szomjúság egyre piszkált, még
lobbanékonyabb, még nyughatatlanabb lettem tőle, és ahogy telt az idő, egyre kevésbé voltam
képes fontolóra venni Marius intésének igazi jelentését.
Marius nincs itthon. Ez biztos. Keresztül-kasul bejártam az egész házat. Hogy hol aludt, az az
ő titka volt, mint ahogy az is, hol lehet ki-be járni a házból.
De a lépcsőre nyíló ajtót, melyen át le lehet jutni Azokhoz, Akiket Őrizni Kell, viszonylag
könnyen megtaláltam. Nem volt bezárva.
Álltam a tapétás szalonban, a politúros bútorok között, és az órát néztem. Még csak este hét
óra, Marius öt óra múlva lesz itt. Öt órán át fog perzselni a szomjúság. És az ötlet… Az ötlet.
Igazából nem is határoztam el. Én csak hátat fordítottam az órának, és elindultam vissza a
szobámba. Tisztában voltam vele, hogy énelőttem százaknak lehettek ilyen ötleteik. Milyen
szemléletesen írta le Marius azt a büszkeséget, mely akkor töltötte el, mikor azt képzelte, hogy ő
majd fel tudja ébreszteni, meg tudja mozdítani őket.
Nem, én csak meg szeretném csinálni, akkor is, ha semmi sem történik mint ahogy így is lesz.
Egyszerűen csak le akarok menni, és meg akarom csinálni. Talán Nicki miatt is. Nem tudom.
Nem tudom!
Bementem a szobámba, a tengerről visszaverődő, izzó fényben felnyitottam a hegedűtokot, és
ránéztem a Stradivarira.
Hegedülni ugyan nem tudtam, de a vámpírok roppantul értik az utánzást. Marius is
megmondta, hogy kiváló képességeink vannak, és kiválóan tudunk összpontosítani. Elégszer
láttam Nickit játszani.
Feszesebbre húztam a vonót, és meggyantáztam a lószőrt, ahogy Nicki-től láttam.
Két éjszakával ezelőtt még azt se tudtam volna elképzelni, hogy megérintsem ezt a tárgyat,
hallani pedig végképp maga lett volna a kínszenvedés.
Most kiemeltem tokjából, és úgy vittem végig a házon, mint mikor Ni-ckihez siettem vele a
Vámpírszínház kulisszái mögött. Nem volt bennem semmi hiúság, mikor egyre szaporább
léptekkel igyekeztem a titkos lépcső ajtajához.
Mintha ők vonzottak volna. Mintha nem is lett volna akaratom. Most nem számított Marius,
csupán az egyre gyorsabb rohanás a keskeny, nyirkos kőlépcsőn, el a sós permettői fátyolos, kora
esti fényben világító ablakok mellett.
Akkora erővel, olyan maradéktalanul lett úrrá rajtam a megszállottság, hogy egyszer csak
megtorpantam, azon töprengve, belőlem származik-e vajon? Szamárság, ki más ültethette volna a
fejembe? Azok, Akiket Őrizni Kell? Hát ez aztán a hiúság. Egyébként is honnan tudnák, mi
légyen ez az idegen, fából faragott, törékeny kis tárgy?
Zavart voltam, kissé kóválygott a fejem.
Hogyhogy ilyen mélyre jutottam, és közben egyszer se jutott eszembe, hogy az ajtó belülről
van bezárva? Adjanak még ötszáz évet, akkor talán le tudom venni a keresztrudat, de most még
nem.