Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Rámegy minden időm, ami még van hajnalig, meg a holnapi estém is. Lehet, hogy éjfél is
elmúlik, mire holnap beszélni tudunk egymással…
Megint nem figyelt rám. Lehajtotta a fejét, és hallgatózott.
– Igen, mennem kell – mondta. Megöleltük egymást, meghitten, gyorsan. Szerettem volna
elkísérni a faluba, hogy lássam, miként szokta intézni ügyeit, de ugyanannyira vágytam szobám
után is, hogy elnézzem a tengert, és végre lefekhessek aludni.
– Éhes leszel, mikor fölébredsz – figyelmeztetett. – Hozok majd neked áldozatot. Várj
türelmesen, míg megjövök.
– Hogyne, természetesen…
– És addig is érezd magad itthon a házban. A régi tekercsek ott vannak tokban a könyvtárban.
Megnézheted őket. Bemehetsz minden szobába, csak a szentélyhez ne közelíts, Hozzájuk, Akiket
Őrizni Kell. Nem szabad egyedül lemenned a lépcsőn. Bólintottam.
Még valamit akartam kérdezni tőle. Ő mikor vadászik? Mikor iszik? Én két éjszakája élek a
vérén, bár az is lehet, hogy régebben. Ő kinek a vérén élt? Korábban szedett áldozatot? Most fog
vadászni? Mind erősebben gyanítottam, hogy neki már nincs annyira szüksége a vérre, mint
nekem hogy ő is egyre kevesebbet iszik, akárcsak Azok, Akiket Őrizni Kell. Kétségbeesetten
szerettem volna tudni, hogy igazam van-e.
Már mehetnékje volt, hívta a falu. Kisétált a teraszra, és eltűnt. Először azt hittem, félreállt
jobbra vagy balra, aztán odamentem az ajtóhoz, és láttam, hogy a terasz üres. A korláthoz
siettem, kihajoltam, és odalent a mélyben a sziklák között felfedeztem egy színes foltot, ami az ő
kabátja volt.
Szóval ez vár reánk. Elleszünk talán még vér nélkül is, arcunk fokozatosan elveszíti emberi
kifejezését, tárgyakat mozgatunk puszta akarattal, mindent tudunk, csak repülni nem, és
valamikor évezredek múlva mi is úgy ülünk majd némán, ahogy most ülnek Azok, Akiket Őrizni
Kell. Hányszor kellett rájuk gondolnom Marius láttán ma éjszaka? Meddig szokott mozdulatlanul
ülni Marius, mikor senki sincs mellette?
Mit jelent neki az a fél évszázad, amíg nekem halandó életet kell élnem, túl a messzi tengeren?
Megfordultam, és visszamentem a házon át a hálószobámba. Leültem, addig néztem a tengert
és az eget, míg szürkülni nem kezdett. Friss virágokat leltem a szarkofág mellett, mikor
benyitottam a kis rejtekhelyre. Föltettem a fejékkel összedolgozott arany álarcot, felhúztam a
kesztyűt, és befeküdtem a koporsóba. Még akkor is éreztem a virágillatot, mikor behunytam a
szemem.
Közeledett az öntudat elvesztésének félelmetes pillanata. Már az álom küszöbén álltam,
amikor egy nő kacagását hallottam. Vidáman, hosszasan nevetett, mintha éppen csevegne, és
nagyon örülne valaminek. Most hátravetette a fejét, és én, mielőtt alámerültem volna a
sötétségbe, még láthattam fehér nyakát.
15
Kinyitottam a szemem, és támadt egy ötletem. Teljes fegyverzetben ugrott elő az agyamból,
oly erőszakosan, hogy alig éreztem tőle a szomjúságot, ereim nyilallását.
– Hiúság! – motyogtam. De akkor is csábítóan szép volt.
Áh, felejtsük el. Marius megmondta, hogy ne menjek a szentély közelébe, egyébként is
visszajön éjfélre, akkor elmondhatom neki az ötletemet, ő pedig megteheti… mit? Szomorúan
rázhatja a fejét.
Kijöttem a házból. Minden olyan volt, mint előző éjszaka: a gyertyák égtek, az ablakokat
kitárták a szelíden halódó fénynek. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy nemsokára el kell
mennem, sohase jöhetek már vissza, és hogy Marius is itt akarja hagyni ezt a csodálatos helyet.