Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Dehogyis, Lestat. Miért tettem volna, az istenért? – Őszintén zavartnak látszott.
– Hogy megismerhessük mítoszainkat, legalább törhessük a fejünket történetünk titkain, mint
az emberek teszik. Hogy kicserélhessük tapasztalatainkat, megosszuk egymással hatalmunkat…
– És egyesítsük az ember ellen, mint a Sötétség Gyermekei tették?
– Nem… Nem úgy.
– Lestat, az örökkévalóságban ritka jelenség a bokor. A vámpírok zöme bizalmatlan,
magányos lény, és nem szereti a többieket. Időnként fogadnak csak maguk mellé egy-két
gondosan kiválasztott társat, és ugyanolyan féltékenyen őrzik vadászterületüket és
magánéletüket, mint én. Nem óhajtanának egymás keblére borulni, és ha sikerülne is legyőzniük
az őket megosztó gyanakvást és rosszindulatot, a végén ugyanaz sülne ki a seregszemléből, ami
sok ezer éve: szörnyű viszály és háborúság az elsőbbségért, ahogy Akasa mutatta nekem. Mi
gonoszok vagyunk. Gyilkosok vagyunk. Bízzuk az egyesülést a halandókra, hadd egyesüljenek
ők a jó érdekében.
Ezt is tudomásul vettem. Restelltem, hogy annyira felvillanyozódtam, szégyelltem
gyarlóságomat és lobbanékonyságomat, de már tüstént valami más fúrta az oldalamat.
– És a halandók, Marius? Nekik sose akartad megmutatni magadat? Nem szeretted volna
elmondani a történetet?
Ismét sikerült elképesztenem.
– Sose szeretted volna, hogy tudjon rólunk a világ? Nem lett volna kellemesebb, mint ez a
titkolózó élet?
Lesütötte szemét egy időre, és öklére támasztotta állat. Most először vettem a képeit.
Megéreztem, hogy azért engedi látnom őket, mert maga se tudja, mit feleljen. Oly átható erővel
emlékezett, melyhez képest esendőnek tűnt az én hatalmam. A korai időket idézte, mikor még
Róma volt a világ ura, és ő sem lépte túl az emberi élet határát.
– Arra gondolsz, hogy el akartad mondani nekik! – csaptam le rá. – Hogy ők is tudják a
rettentő titkot!
– Talán. A kezdet kezdetén még élt bennem valami kétségbeesett gyónási vágy.
– Igen, a gyónás! – örültem meg a szónak és eszembe jutott az a regeségi éjszaka, mikor a
színpadról ijesztettem halálra a párizsi közönséget.
– De az a kezdet homályába vész – tűnődött lassan, mintegy önmagának Szeme összeszűkült,
zárkózott lett, mintha az elmúlt századokon tekintene végig. – Oktalanság lenne, őrültség. Az
emberek, ha igazán meg lesznek győzve, el akarnak majd pusztítani bennünket. Én nem akarom,
hogy elpusztítsanak. Ennyire azért nem izgat a veszély és a felfordulás.
Nem feleltem.
_ Te sem érzel vágyat a kitárulkozásra – mondta, majdnem csitítóan.
Dehogynem, gondoltam én. Megérintette a kezemet. Nem őt láttam, rövid múltamon
tekintettem végig: a színházon, délibábos ábrándjaimon, és bénulttá dermesztett a bánat.
– Amit te érzel, az csak a magány és a szörny volt. Te pedig lobbanénkony vagy és dacos.
– Az vagyok.
– De mi értelme lenne elárulni? Nincs, aki megbocsásson. Nincs, aki feloldozzon. Gyerekes
illúzió ezt képzelned. Jó, gyónj meg, elpusztítanak, és akkor mi van? A Sötétlő Erdő harsogó
étvággyal és némán nyeli el maradványaidat. Hol itt az igazság vagy a megértés?
Bólintottam.
Megszorította a kezemet. Lassan fölemelkedett, én is felálltam: vonakodva, de engedelmesen.
– Későre jár – szólt szelíden, szemében simogató szánalommal. – Eleget beszéltünk mára.
Nekem le kell mennem a népemhez. Valami ribillió van a szomszéd faluban. Ettől tartottam.