Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Patakzottak belőlünk a szavak, és kiöntöttük egymásnak azt, mit szívünkben rejtegettünk, a
magány ezer titkát, és fontos lett valamennyi szó, mint az anyámmal töltött ritka pillanatokban.
Mikor vágyakozásainkra és elégedetlenségünkre került a sor, roppant nekibuzdulással
mondogattunk egymásnak olyasmit, hogy „igen, igen”, meg „pontosan”, meg „tökéletesen értem,
mire gondol”, meg „ó, igen, érezte, hogy nem bírja tovább”, és hasonlókat.
Még egy palackkal. Megint megraktuk a tüzet. És én könyörögtem Nicolas-nak, hogy
hegedüljön nekem. Rögtön haza is rohant a hegedűjéért.
Késő délutánra járt az idő. Ferdén hullottak be az ablakon a napsugarak, és perzselt a tűz.
Nagyon részegek voltunk. Sose rendeltük meg a vacsorát, és azt hiszem, soha életemben nem
voltam még ilyen boldog. Eldőltem a kis ágy hoporcsos szalmazsákján, és kezemet fejem alá téve
figyeltemtem Nicolas-t, amint előveszi a hangszert.
Álla alá szorította a hegedűt, pengetni kezdte, meghúzta a kulcsokat.
Aztán fölemelte a vonót, és erélyesen végigsuhintott a húrokon.
Felültem, hátamat nekivetettem a faburkolatnak, és bámultam őt, mert nem hittem a fülemnek.
Rázendített. Hangokat tépett ki a hegedűből, és minden hang áttetsző volt és lüktetett. Szemét
lecsukta, szája kissé eltorzult, alsó ajkát elhúzta; egész testét átadta a zenének, lelke is
hallgatózón tapadt rá hangszerére, és engem ez legalább annyira megrázott, mint a dal.
Még sose hallottam ilyen muzsikát, ilyen nyerset, heveset; tündöklő rövid hullámokban áradt a
húrokból. Mozartot játszott. Olyan derűs, fürge és igéző volt, mint minden, amit Mozart alkotott.
Amikor befejezte, rábámultam, és akkor vettem észre, hogy két kézzel markolom a fejemet.
– Valami baj van, uram? – kérdezte majdnem gyámoltalanul, én pedig felálltam,
átnyaláboltam, megcsókoltam mindkét orcáján, és megcsókoltam a hegedűt.
– Ne urazz engem – mondtam. – Szólíts a nevemen. – Az ágyra vetettem magam, karomra
hajtottam arcomat, sírtam, és nem bírtam abbahagyni.
Odaült mellém, átölelt, faggatott, miért sírok, és noha nem bírtam megmondani, láthattam,
hogy le van nyűgözve, amiért ilyen hatást gyakorolt rám a zenéje. Most nem volt benne semmi
gúny vagy keserűség.
Úgy rémlik, ő vitt haza akkor éjszaka.
Másnap már reggel ott álltam a kacskaringós köves úton, apjának boltja előtt, és kavicsokkal
dobáltam az ablakát.
Amikor kidugta a fejét, felkiáltottam:
– Nem akarsz lejönni, hogy folytassuk társalkodásunkat?
5
Attól kezdve, ha éppen nem vadásztam, Nicolas és „társalkodásunk” töltötte ki életemet.
Közeledett a tavasz, foltokban zöldelltek a hegyek, ébredezett az almáskert. Nicolas és én
pedig mindig együtt voltunk.
Nagyokat sétáltunk a sziklás lejtőkön, a füvön ülve költöttük el a napsütésben a kenyeret és a
bort, elkószáltunk délnek, át a régi, romos kolostoron. Amikor elviselhetetlenül berúgtunk és
elviselhetetlenül zajosak lettünk, visszamentünk a fogadói szobába.
Ahogy múltak a hetek, egyre többet árultunk el magunkból a másiknak. Nicolas mesélt
iskoláskoráról, gyereksége apró csalódásairól, azokról, akiket ismert és szeretett.
Én pedig kezdtem mesélni neki a fájdalmaimról – végül azt is elmondtam, hogyan büntettek,
mikor megszöktem az olasz komédiásokkal.
Erre egy éjszakán került sor, mikor ismét a fogadóban ültünk, szokásunk szerint részegen. A
részegségnek azon pillanatánál tartottunk, amelyet Arany Pillanatnak hívtunk: ilyenkor