Anne Rice Lestat a vámpír - Első

kergettek. Most megint ez történik. Más rejtekhelyet kell találnom, valami eldugottabbat, ami
remélhetőleg olyan is marad. Őszintén szólva, ha maradni akartam volna, sose hozlak ide.
– Miért?
– Te is tudod, hogy miért. Nem engedhetem, hogy akár te, akár más tudja, hol vannak Azok,
Akiket Őrizni Kell. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: valamit meg kell ígértetnem veled.
– Bármit! De mit ígérhetek én neked?
– Mindössze annyit, hogy sohasem mondod el másnak, amit tőlem hallottál. Sohasem beszélsz
Azokról, Akiket Őrizni Kell. Sohasem mondod el senkinek, hogy láttál engem.
Komolyan bólintottam. Épp erre számítottam, de rögtön tudtam azt is, hogy nagyon nehéz
lesz.
– Ha csak egy töredékét elmondod, az hozza magával a másikat, és minél többet árulsz el a
titokból, annál nagyobb lesz a kockázata, hogy meg fogják találni Azokat, Akiket Őrizni Kell.
– Igen, de… a származásunk legendája… És a gyerekeim? Azoknak se…
– Nekik se. Először csak egy részét, aztán, mint mondtam, az egészet ki fogod tálalni.
Egyébként, ha ivadékaid a keresztény isten gyermekei, ha Nicolas-hoz hasonlóan őket is
megmérgezte az eredendő bűn és a bűntudat keresztény ötlete, akkor csak bőszültek és
csalódottak lesznek a régi meséktől. Iszonyatnak fogják találni, melyet nem fogadhatnak el. A
véletlenekben, pogány istenekben nem hisznek, a szokásokat nem érthetik. Bármily soványka
legyen is e tudás, föl kell rá készülni. Jól figyelj oda kérdéseikre, és annyit mondj, amennyit kell,
hogy beérjék vele. Ha pedig úgy látod, hogy nem tudsz hazudni nekik, akkor semmit se mondj
egyáltalán. Próbáld olyan erősnek alkotni őket, amilyen erősek manapság az istentelen emberek.
Ne feledd, a régi legendákból egy szót se! Azokat én, egyedül én mondhatom el.
– És mit fogsz csinálni velem, ha mégis elmondom? – tettem föl a kérdést.
Ettől majdnem egy teljes másodpercre kizökkent méltóságteljes önfegyelméből, aztán
elnevette magát.
– Micsoda gazember vagy te, Lestat! – mormolta. – A helyzet az, hogy ha elmondod, azt
teszek veled, ami nekem tetszik. Ezt te is tudod. Széttaposhatlak, mint Akasa a Vént.
Felgyújthatlak, csak kívánnom kell. Nem akarok fenyegetőzni. Azt akarom, hogy visszagyere
hozzám. De nem tűröm, hogy ezeket a titkokat kifecsegjék. Nekem ide ne jöjjön még egyszer egy
ilyen halhatatlan csürhe, mint Velencében! Nem akarom, hogy a fajtám tudomást szerezzen
rólam. És te sem szándékosan, sem véletlenül nem fogsz arra ösztökélni másokat, hogy kutassák
fel Mariust vagy Azokat, Akiket Őrizni Kell. Sohasem mondod ki a nevemet idegenek előtt.
– Megértettem.
– Valóban? Vagy mégis fenyegesselek? Hívjam föl rá a figyelmedet, milyen szörnyű tud lenni
az én bosszúm? Hogy nemcsak téged büntetlek meg, de azokat is, kiknek elárultad a titkot?
Lestat, én már pusztítottam el magunkfajtákat, akik utánam szimatoltak. El kellett pusztulniuk,
mert ismerték a régi legendákat, tudták Marius nevét, és sosem adták volna fel a kutatást.
– Én nem bírom ezt – motyogtam. – Nem mondom el soha, senkinek, esküszöm rá. De félek,
hogy mások olvashatnak a gondolataimban. Félek, hogy meglátják a képeket a fejemben. Armand
képes rá. És ha…
– A képeket elrejtheted. Tudod, hogyan kell. Más képeket vetíthetsz oda, hogy összezavard
őket. Elzárhatod elmédet. Ehhez már értesz. Most azonban lezárom a fenyegetőzést és a
dorgatóriumot, mert szeretlek.
Egy darabig nem válaszoltam. Elmém mindenféle tilalmas lehetőségen csapongott. Aztán
kitört belőlem fennszóval is:
– Marius, te sose szeretted volna elmondani? Úgy értem, kitálalni a magunkfajtáknak, hogy
így egyesítsd őket?