Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Rólunk még a párizsi Vámpírszínház sem fecsegi ki az igazságot! – hívta föl rá a
figyelmemet Marius. – Amit játszanak, az csak babona és ámítás. Bolondot csinálnak a
közönségből.
Ez bizony így volt. A leveleiben Eleni is mindig burkolt szavakkal fonta körül
mondanivalóját, és sohasem írta ki a nevünket.
Engem pedig mindig nyomasztott ez a titkolózás.
Törtem a fejem, próbáltam emlékezni, láttam-e valaha a vérteleneket… Lehet, hogy csavargó
vámpíroknak néztem őket.
– Még valamit el kell mondanom a természetfölöttiekről – folytatta.
– Mit?
– Magam sem vagyok bizonyos benne, de azért elmondom, mit gondolok. Az a gyanúm, hogy
miután elégtünk, tehát maradéktalanul megsemmisültünk, visszatérhetünk más alakban. Most
nem az emberről beszélek vagy a lélekvándorlásról. Nem tudom, mi az emberlélek sorsa. Mi
azonban örökké élünk, és ezért vélem úgy, hogy visszajárunk.
– Miért mondod ezt? – Nem tudtam nem gondolni Nicolas-ra. – Ugyanazért, amiért a
halandók szokták emlegetni a lélekvándorlást.
Vannak, akik azt állítják, hogy emlékeznek korábbi életükre. Eljönnek hozzánk halandó
korukban, erősködnek, hogy mindent tudnak rólunk, valamikor közénk tartoztak, és kérik, hogy
nyújtsuk át nekik újra a Sötét Ajándokot. Pandora is így csinálta. Sok olyan dolgot tudott, amire
nem volt magyarázat. Talán elképzelte, vagy öntudatlanul olvasta ki az én agyamból. Az is lehet,
hogy halandók csupán, de oly hallással bírnak, mellyel felfoghatják csapongó gondolatainkat.
Bármim légyen, nincsenek sokan. Ha vámpírok voltak, úgy csak néhányan jöttek vissza
pusztulásuk után. A többieknek talán nem volt erejük hozzá. Vagy nem akartak visszatérni. Ki
tudja? Pandora meg volt győződve róla, hogy ő akkor halt meg, amikor az Anyát és az Apát
kitették a napra.
– Uramisten! Halandóként születnek újjá, és megint vámpírok akarnak lenni?
Marius mosolygott.
– Fiatal vagy, Lestat, és mennyire ellentmondasz önmagadnak! Hát mit képzelsz te, milyen
lenne igazából halandónak lenni újra? Gondold csak el ha majd ránézel halandó apádra.
Némán elismertem, hogy igaza van, mégse akartam elveszíteni azt, amivé képzeletem
díszítette a halandóságot. Tovább akartam siratni elvesztett halandóságomat, és tudván tudtam,
hogy azért szeretem a halandókat mert nem félek tőlük.
Marius újból elkalandozott. Egész lényével figyelt valamire, mielőtt visszatért volna hozzám.
– Lestat, aligha jut nekünk több két-három éjszakánál – mondta szomorúan.
– Marius! – suttogtam, de visszanyeltem a kikívánkozó folytatást. Csak az vigasztalt, amit az
arcán láttam. Most úgy tűnt, ember volt mindig, a legnagyobb mértékben.
– Nem tudod, mennyire akarom, hogy maradj! Ám az élet ott kint van, nem itt. Még többet is
fogok mondani, ha majd újra találkozunk. Egyelőre tudsz annyit, amennyire szükséged van.
Louisianába kell menned, el kell kísérned apádat a sírig, és ebből kell megtanulnod, amit
megtanulhatsz. Én halandók légióit láttam megöregedni és meghalni, te egyet se. De higgy
nekem, ifjú barátom, kétségbeesetten szeretném, hogy velem maradj, nem is tudod, mennyire!
Megígérem, hogy megkereslek, ha eljön az idő.
– De miért nem térhetek vissza hozzád? Miért kell elmenned innét?
– Mert ideje. Túl rég uralkodom már e népek felett. Kezdenek gyanakodni, azonkívül az
európaiak is ideszoktak ezekre a vizekre. Mielőtt idejöttem volna, Pompeji eltemetett városában
rejtőztem a Vezúv alatt, de a halandók odadugták az orrukat, és addig áskáltak, míg el nem