Anne Rice Lestat a vámpír - Első

el magától. Én pedig örökké akarok élni. Ha kell, elviselem még egyszer a tüzet. Eltűröm a napot,
minden szenvedést, csak élhessek tovább. Te viszont nem lehetsz ennyire biztos abban, hogy az
örökkévalóságot akarod.
– De azt akarom! Mondhatnám, hogy majd én megfontolom, játszhatnám az értelmeset, a
bölcset, a latolgatóst, de vigye el az ördög! Nem foglak én bolondítani téged. Egyébként is
tudtad, mit mondanék.
Mosolygott.
– Hát akkor távozásod előtt lemegyünk a kápolnába, alázatosan kérni fogjuk őket, és majd
meglátjuk, mit szól hozzá.
– És most kérdezhetek? Intett, hogy kezdjem.
– Én láttam kísérteteket. Láttam utálatos démonokat, kikről meséltél Láttam, hogyan szálltak
meg házakat és halandókat.
– Nem tudok többet mint te. A kísértetek zöme olyan jelenés, ami még azzal sincs tisztában,
hogy látják. Én sose beszéltem kísértettel, és ők s szóltak hozzám. Ami az undok démonokat
illeti, nincs mit hozzátennem Enkil ősrégi magyarázatához: azért garázdálkodnak, mert nincsen
testük Vannak más halhatatlanok, akik sokkal érdekesebbek náluk.
– Kik?
– Európában is van legalább kettő, akik nem isznak és sohasem ittak vért Ugyanolyan biztosan
mozognak napfényben, mint sötétségben; van testük, és nagyon erősek. Szakasztott olyanok, mint
az emberek. Volt egy az ősi Egyiptomban is, Kárhozott Ramszesznek ismerte a fáraói udvar, bár
véleményem szerint egyáltalán nem volt kárhozott. Mikor eltűnt, minden fejedelmi emlékműről
levakarták a nevét. Ismered ezt az egyiptomi szokást: annak, akit meg akartak ölni, eltörölték a
nevét. Nem tudom, mi történt vele. A régi tekercsek hallgatnak róla.
– Armand említette – szóltam közbe. – Azt mondta, a legenda szerint Ramszesz egy ősvámpír.
– Nem az. Bár én csak akkor hittem, amit róla olvastam, mikor a tulajdon szememmel láttam a
többieket. Ismétlem, nem szóltam velük, csak láttam őket, ők pedig riadtan menekültek előlem.
Én azért félek tőlük, mert a napon járnak. Erősek, vértelenek, ki tudja, mire lennének képesek?
Ám te elélhetsz akár évszázadokig úgy, hogy egyszer sem találkozol velük.
– Milyen öregek? És milyen régen volt ez?
– Nagyon öregek, valószínűleg annyira, mint én. Meg nem mondhatom. Úgy élnek, mint
dúsgazdag, hatalmas emberek. Lehetséges, hogy többen is vannak, van valamilyen módszerük a
szaporodásra. Bár magam sem tudom. Pandora mondta egyszer, hogy volt közöttük egy asszony
is. Egyébként Pandorával úgyszólván semmiben sem értettünk egyet a természetüket illetőleg.
Szerinte ugyanolyanok voltak, mint mi, az ősöregek közé tartoztak, és akkor hagytak fel a
vérivással, mikor az Anya és az Apa. Én viszont nem hiszem, hogy valaha is egyformák voltunk.
Ez egy másik, vértelen fajta. Nem tükrözik a fényt, mint mi, hanem elnyelik. Árnyalatnyival
sötétebbek csupán a halandóknál. Sűrűk és erősek. Talán sose találkozol velük, de azért szólok,
hogy figyelmeztesselek. Sose áruld el nekik, merre nyugszol! Veszélyesebbek lehetnek mint az
emberek.
– Miért, az emberek veszélyesek? Szerintem oly könnyű félrevezetni őket.
De mennyire hogy veszélyesek! Ha igazán ismernének, elpusztíthatnak bennünket. Ők nappal
is vadászhatnak ránk. Nehogy lebecsüld ezt egyszerű előnyt! Bizony, nem volt az olyan
szamárság, a régi bokrok törvénye: soha, de soha ne beszélj rólunk halandónak. Sose áruld el a
rejtekhelyedet vagy a másik vámpírét. Badarság azt képzelned, hogy te irányíthatod a
halandókat.
Bólintottam, bár igazán nehezemre esett volna halandóktól félnem. Sohasem féltem.