Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Pontosan. Szerelemmel csináld. És nézz utána, mielőtt megalkotnád őket, hogy eleget élteke.
Sose csinálj olyan fiatalt, mint Armand. Az a legnagyobb bűn, amit valaha elkövettem a fajtám
ellen, hogy egy kamaszból csináltam vámpírt.
– De hát nem tudhattad, hogy a Sötétség Gyermekei elszakítanak benneteket egymástól!
– Azt nem, de akkor is várhattam volna. A magány vett rá, meg Armand kiszolgáltatottsága,
hogy olyannyira az én kezemben volt halandó élete. Jól vigyázz ezzel a hatalommal, meg azzal,
amellyel a haldoklók fölött bírsz! Magányunk és hatalmunk tudata lehet olyan erős, mint a
vérszomj. Ha nem lett volna Enkil, akkor talán nem lenne Akasa, és ha nem lett volna Akasa,
akkor nem lenne Enkil.
– Igen… Amit mondtál, abból úgy tűnik, Enkil az, aki nem bír meglenni Akasa nélkül; mert
Akasa egyszer-egyszer…
– Igen, így van. – Hirtelen nagyon elkomorodott, és olyan bizalmasan nézett rám, mintha
egymással sugdolóznánk, és attól félnénk, hogy valaki meghallhatja. Hallgatott egy percig,
mintha azon töprengene, mit mondjon. – Ki tudja – súgta –, mit tenne Akasa, ha Enkil nem
tartaná vissza? De mit játszok itt, mintha bizony Enkil nem hallaná a gondolataimat is? Minek
suttogok? Akkor pusztít el, mikor jólesik neki. Csakhogy mi lesz velük, ha engem eltesz láb alól?
– Miért tűrték, hogy megperzselje őket a nap?
– Fogalmam sincs. Talán tudták, hogy nem fog ártani nekik. Csak azokat bántják és büntetik
ezzel, akik ezt tették velük. Talán e mostani állapotukban lassan fogják fel, mi történik kettejük
világán kívül, így nincs idejük összeszedni az erejüket, felébredni álmaikból, és elmenekülni.
Talán amit utána tettek – amit Akasa művelt a szemem láttára –, az is csak azért volt lehetséges,
mert fölébresztette őket a nap. Most pedig ismét alszanak, nyitott szemmel, és újra álmodnak.
Nem is isznak többé.
– Mit értettél azon, hogy… ha úgy döntenék, hogy iszom a vérükből? Hogyan dönthetnek
másként?
– Ez olyasmi, amit mindkettőnknek meg kell fontolnunk. És mindig fennáll annak a
lehetősége, hogy nem is adnak inni neked.
Kirázott a hideg, amint elképzeltem, hogy az egyik kar ütésétől négyöleset repülök a
kápolnában. Esetleg lyukat ütök a sziklapadlóba.
– Megmondta neked a nevét, Lestat – emlékeztetett Marius. – Azt hiszem, meg fogja engedni,
hogy igyál. De ha vérét veszed, akkor még a mostaninál is szívósabb leszel. Már néhány csepp is
megerősít, de ha többet ad, egy teljes mércével, akkor alig lesz erő a földön, mely végezhetne
veled. Fontold meg, akarod-e!
– Miért ne akarnám?
– Akarsz hamuvá égni, és kínszenvedésben létezni tovább? Élni akarsz összekaszabolva,
szitává lőve is, rongyolt roncsként, ki még a lábán sem tud megállani? Higgy nekem, Lestat,
szörnyű dolog lehet az! Kibírhatod még a napot is, élhetsz tovább felismerhetetlenül összeégve,
de akkor azt fogod kívánni, amit a régi istenek Egyiptomban: hogy bárcsak meghalhatnál!
– Nem fogok gyorsabban gyógyulni?
– Nem feltétlenül. Anélkül semmi esetre sem, hogy ne kapnál tőle újabb vérátömlesztést sérült
állapotodban. Az idő, egyenletesen adagolt emberáldozatokkal, vagy az ősök vére: ezek a
gyógyszerek. Lehet, hogy azt fogod kívánni, bárcsak meghaltál volna. Fontold meg ezt. Szánd rá
az időt.
– Te mit tennél az én helyemben?
– Természetesen innék Azokból, Akiket Őrizni Kell! Innék, hogy még erősebb legyek, még
közelebb kerüljek a halhatatlansághoz. Térden állva könyörögnék Akasához engedelemért, aztán
sietnék ölelő karjaiba. Persze könnyű nekem ilyet mondani. Engem sose lökött vissza, sose tiltott