Anne Rice Lestat a vámpír - Első

szívósságodba, a vakmerőségedbe, a tökéletes hitetlenségedbe – mindabba, amit máris túlságosan
szeretek.
Hallgattam őt, és úgy éreztem, mindjárt összeroppanok. Rimánkodni szerettem volna, hogy
engedjen itt maradnom.
– Tényleg annyira lehetetlen? – kérdeztem. – Nem spórolhatnád meg nekem azt az emberöltőt,
Marius?
– Lehetetlen. Mesélhetek én neked, míg a világ világ, de az nem pótolja az életet. Hidd el,
próbáltam már megspórolni, de sohasem sikerült. Én nem taníthatom meg neked azt, amit az élet.
Nem lett volna szabad elvennem Armand-t olyan fiatalon. Évszázados oktalanságaiért és
gyötrelmeiért máig bűnösnek érzem magam. Nagy jót tettél vele, mikor belekényszerítetted
Párizs életébe, de attól félek, neki már túl késő. Higgyél nekem, Lestat, ennek így kell lennie. Le
kell élned azt az életet, mert azok, akik meg vannak fosztva tőle, addig hányódnak kielégítetlenül,
míg le nem élik valahol, vagy el nem pusztulnak.
– És Gabrielle?
– Gabrielle-nek megvolt a maga élete. A halála is majdnem megvolt. Elég erős, hogy akkor
léphessen vissza a világba, mikor neki tetszik, vagy ott lappanghasson akármeddig a kertek alatt.
– Szerinted vissza fog jönni?
– Nem tudom. Gabrielle kifog az eszemen. Nem a tapasztalataimon – túlságosan is olyan, mint
Pandora. De én Pandorát se értettem soha. Az az igazság, hogy a legtöbb asszony gyönge, akár
halandó, akár halhatatlan, de amelyik erős, az tökéletesen kiszámíthatatlan.
A fejem csóváltam, és behunytam a szememet. Nem akartam Gabrielle-re gondolni. Gabrielle
odavan, bármit mondjunk is róla.
Még mindig nem bírtam felfogni, hogy el kell mennem, olyan édenkert volt ez, de már nem
vitatkoztam. Láttam Mariuson az elszántságot, bár azt is tudtam, hogy nem kényszerítene. Szépen
kivárná, hogy elkezdjek nyugtalankodni halandó apám miatt, és magam induljak hozzá,
mondván, mennem kell. Pár éjszakám maradt még.
– Igen – felelte halkan. – És vannak még más dolgok is, amiket el kell mondanom neked.
Fölnyitottam a szemem. Türelmesen, szeretettel nézett rám. Úgy hasított belém a szerelem
tőre, mint valamikor Gabrielle-ért; éreztem a közeledő könnyeket, és mindent megtettem, hogy
visszaszorítsam őket.
– Sokat tanultál Armand-tól – mondta szilárd hangon, mintha nekem akarna segíteni a kis
néma küzdelemben –, és még többet magadtól. Ám így is van még, amire meg kell tanítanom
téged.
– Mondjad.
– Nos hát, neked rendkívüli hatalmad van, de arra ne számíts, hogy az elkövetkező ötven
évben akár egyetlen olyan alkothatsz, ki fölérjen veled vagy Gabrielle-lel. Második gyermeked
fele annyira se volt erős, mint Gabrielle, a későbbiek még gyengébbek lesznek. A vér, amit én
adtam, segíthet valamit. És ha innál… ha úgy döntenél, hogy innál Akasából és Enkilből, az is
segíthetne valamit. Egy vámpír sok gyermeket teremthet száz év alatt, és az nemzedék gyönge.
Ami nem feltétlenül baj. A régi bokroknak volt az a bölcs mondásuk, hogy idővel megjön az erő.
Az is egy régi igazság, hogy senki se tudhatja, miért és hogyan lesz az egyikből titán, a másikból
félkegyelmű
Az fog történni, aminek történnie kell, te mindenesetre gondosan válogasd meg a társaidat.
Azért válaszd őket, mert jólesik rájuk nézned, szereted a hangjukat, és mélységes titkokat
rejtegetnek, melyeket szeretnél megismerni. Más szóval, olyat válassz, akit szeretsz, különben
nem fogod sokáig bírni a társaságát.
– Értem – mondtam. – Szerelemmel csináljam őket.