Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Ifjúként összesen hat hónapig élvezhetted Párizsban az igazi életet. Vámpírként csavargó
voltál, kívülálló, házakban és idegen életekben kísértve hányódtál városról városra.
Ha meg akarsz maradni, akkor, amilyen gyorsan csak lehet, le kell élned egy teljes életet. Ha
nem így teszel, talán elveszítesz mindent, kétségbeesel, ismét lefekszel a földbe, ahonnan
sohasem kelsz föl többé. Vagy még ennél is rosszabb következik…
– Ezt megértem! Mégse bírtam ott maradni Párizsban, mikor kértek, hogy ne hagyjam el a
színházat.
– Az nem a megfelelő hely volt neked. Egyébként is a Vámpírszínház egy bokor. Ugyanúgy
nem egyenlő a világgal, mint ahogy az én szigeti menedékem sem az. Meg annyi szörnyűség
történt ott veled.
– Ám a határtalan Újvilágban, hová indultál, ebben a Nouvelle-Orléans nevű barbár
kisvárosban nyugodtan kiállhatsz a világ elé. Letelepedhetsz, mint egy halandó, úgy, ahogy
számtalanszor megkísérelted, mikor még Gabrielle-lel vándoroltál. Ott nem lesznek régi bokrok,
melyek zaklassanak, zsiványok, akik végezni akarnak veled puszta félelemből. Ha pedig másokat
teremtesz – és fogsz is, mert magányos leszel –, akkor csináld és tartsd meg őket annyira
emberinek, amennyire bírod. Tartsd őket magad mellett, nem úgy, mint egy bokrot, hanem mint
családod tagjait, és ismerd meg a kort, helyben élsz, az évtizedeket, melyek peregnek körülötted.
Ismerd meg, milyen stílusú a ruha, melyben pompázol, a ház, hol tétlen óráidat tököd, a helyek,
ahol vadászol. Ismerd meg, milyen érzés, ha múlik az idő!
– Ó, igen, és szenvedjek, mikor látom, hogy meghalnak a dolgok…– ama dolgok, melyektől
Armand intett.
– Hát persze. Az időn nem győzhetsz, nem is futhatsz előle. Szenvedni fogsz attól is, hogy
hurcolnod kell szörny voltod titkát, és hogy ölnöd kell. Lelkiismereted nyugtatására talán még
azzal is megpróbálkozol, hogy a bűnösnek veszed vérét csupán. Vagy sikerül, vagy nem. Ám ha
magadba zárod a titkot, nagyon közel férkőzhetsz az élethez. Úgy teremtettek hogy közel légy
hozzá, mint magad mondtad egyszer a régi párizsi bokornak. Az ember mása vagy.
– Akarom, igen, akarom…
– Akkor tégy, ahogy tanácsolom. És jól érts meg még valamit. Az öröklét tulajdonképpen nem
egyéb, mint egyik emberi élet a másik után. Természetesen vannak hosszas visszavonulások; van
ideje a szendergésnek és van ideje a szemlélődésnek. Ámde mindegyre belevetjük magunkat az
áradatba, úszunk, ameddig bírunk, amíg le nem húz bennünket az idő vagy a tragédia, mint a
halandókat.
– Te megteszed újból? Elhagyod ezt a menedéket, és beleveted magad az áradatba?
– Igen, feltétlenül. Mikor eljő a pillanat. Mikor újból olyan érdekes lesz a világ, hogy nem
bírok ellenállni. Akkor kilépek a városok utcáira, nevem lesz, és mindenfélét fogok csinálni.
– Akkor gyere most velem! – Ó, fájdalmas visszhangja Armand-nak, és tíz évre rá Gabrielle
hiábavaló könyörgésének!
– Hívásod sokkal csábítóbb mint gondolnád, de nagyon rossz szolgálatot tennék neked, ha
veled tartanék. Akaratom ellenére is elzárnálak a világtól.
Megráztam a fejemet, és keserűen elfordítottam a tekintetemet.
– Akarod folytatni? – kérdezte. – Vagy azt akarod, hogy Gabrielle jóslatai váljanak valóra?
– Folytatni akarom.
– Akkor el kell menned. Száz év múlva, vagy talán még hamarabb, találkozni fogunk. Nem
ezen a szigeten leszek. Elviszem máshová Azokat, Akiket Őrizni Kell. De bárhol legyek és
bárhol légy, meg foglak találni, és akkor én leszek az, aki majd nem akar elválni tőled. Én fogok
neked könyörögni, hogy maradj. Szerelmes leszek a társaságodba, a beszédedbe, a látásodba, a